16. tétel: Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger

Ernest Hemingway

(Oak Park, Illinois, 1899. július 21. – Ketchum, Idaho, 1961. július 2.) amerikai, irodalmi Nobel-díjas regényíró, novellista, újságíró. Az elveszett nemzedék jeles tagja.

A kalandos életű író jómódú polgárcsaládból származott. Chicago egyik külvárosában született mint második gyerek és első fiú. Hemingway inkább természetkedvelő apjához húzott. Együtt mentek vadászni Michigan erdőiben, táborozni, horgászni a tavak körül. A természet iránti vonzódás Hemingwayben korán megalapozta élete végéig tartó szenvedélyét a szabadban űzhető kalandok iránt. A középiskolában kiváló tanulmányi eredményeket ért el az angol és az azzal kapcsolatos tárgyakban, azonkívül kultiválta az úszást, ökölvívást, és az amerikaifutballt. A középiskola után kihagyta az egyetemet, és megkezdte írói tevékenységét mint riporter The Kansas City Star nevű újságnál. Írói pályája alatt mindvégig az újság stílusát követte mint alapvető vezérfonalat: „Írj rövid mondatokat és paragráfusokat. Használj erőteljes angolt. Légy pozitív, ne negatív.”

Miután úgy döntött, hogy részt vesz az első világháborúban, otthagyta az újságot, és apja tiltakozása ellenére katonának jelentkezett. Az orvosi vizsgálat azonban felfedezte rövidlátását, így mint önkéntes csatlakozott a Vöröskereszt Mentőszolgálatához de igyekezett olyan közel kerülni a harchoz amennyire csak tudott. 1918 júliusában Hemingway az olasz Fossaltánál súlyosan megsérült, lábait repeszgránát találta el.

Hemingway magánélete is kalandos volt: négyszer nősült, de számos szerelmi kaland is fémjelzi útját, első két házasságából három fiúgyermeke született.

1928  Hemingwayt apja öngyilkossága mélyen megrázta.

1933-ban Mombaszába (Nairobi) utazott, azután Kenyába, majd Tanzániába. Serengetiben vadászatnak szentelte idejét.

Amikor az Egyesült Államok 1941. december 7-én belépett a második világháborúba, Hemingway egy ideig részt vett a tengerészeti hadviselésben Kuba partjain, ahol az amerikai haditengerészetet segítette a német tengeralattjárók felkutatásában. 1944-ben Angliába telepedett át mint haditudósító. Részt vett a normandiai partraszállásban, ahol újra megsebesült, A legendák szerint elsőként vonult be Párizsba egy francia partizáncsapat parancsnokaként, amiért előbb parancsmegszegés miatt haditörvényszék elé állították, majd végül is kitüntették. Miután a háború véget ért, visszatért Kubába.

Az 1950-ben írt „A folyón át a fák közé” (Across the River and Into the Trees) című regényét kedvezőtlen kritika fogadta. 1953-ban Pulitzer-díjat kapott Az öreg halász és a tenger című kisregényéért. Egy évvel később megkapta az irodalmi Nobel-díjat, amit személyesen nem tudott átvenni, mert 1954-ben repülőgépével lezuhant Afrika fölött. Bár komoly sérüléseket szenvedett, a balesetet túlélte.

A következő években az Idaho állambeli Ketchum városában kezeltette magas vérnyomását és mániás depresszióját. Az egyre súlyosbodó depressziója miatt kapott elektrosokkos kezelések is nagyban hozzájárulhattak ahhoz, hogy 1961. július 2-án főbe lőtte magát. Szerinte emlékezőtehetsége romlását is az elektrosokkos kezelésnek köszönhette; erre többször hivatkozott mint életkedve elvesztésének nyomós okára.

Az öreg halász és a tenger

Hemingway 1952-ben kiadott kisregénye, amely alkotójának 1954-ben megszerezte az irodalmi Nobel-díjat. Leglíraibb írása, amelyben az öreg halásznak a tengerrel, a hallal, a természettel, és emberi voltáért vívott küzdelmében a magára hagyatott egyén makacs hősiességét ünnepli.

A mű egy rövid bevezetővel indul, mely elmondja mindazt, ami eddig történt: „A halász már öreg volt, kis csónakján egyedül halászott a tengeren, a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit. Eleinte, negyven napig egy fiú is vele ment mindig. De aztán, hogy negyven napig nem fogtak semmit, a fiú szülei azt mondták, hogy az öreg most már igazán és végérvényesen salao, ami a legsúlyosabb szó a balszerencsés emberre, úgyhogy a fiú, parancsukra, ettől fogva egy másik hajóval ment halászni, és fogtak is mindjárt az első héten három nagy halat.”

A fiú azonban nem csak ezt a negyven napot töltötte az öreggel. 5 éves volt, amikor Santiago először kivitte magával a tengerre, s azóta elválaszthatatlan jó barátok lettek. A fiú, ahogy telt az idő egyre inkább gondoskodott az idősödő Santiagóról. Élelmet, kávét, újságot vitt neki minden nap, s kedvenc beszédtémájuk a baseball.

A 85. napon a halász immár magában evez ki a tengerre, messzire megy, mert eljött az ősz, a nagyhal ideje. Az óceánon a fregattmadár jelezte számára, hogy nagy zsákmányt rejt a víz mélye. A sejtése beigazolódott. Horgára akadt egy nagy hal, amely jó két napon át vonszolja őt csónakostul. A harmadik napon sikerül elejteni a zsákmányt, s megindul a hazasegítő passzátszél is. Ám jönnek a cápák, melyek közül jó néhányat hősies küzdelemben megöl. Az első cápa megölése után mondja ki az öreg halász a mű szállóigévé vált gondolatát: "De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék – mondta. Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni."

 Santiago, a partra azonban már mégis csak a nagy hal csontvázával tér vissza. Kezei tönkrementek a hal súlya alatt, szervezetét igen megviselte a tengeri kaland. Manolin, az érte aggódó fiú szinte sírva fakad, amikor meglátja állapotát. Kávét hoz neki, őrzi álmát, s kijelenti, hogy ismét együtt fognak halászni, mert még nagyon sokat kell tanulnia az öregtől. Santiago azonban már alszik, s ismét oroszlánokkal álmodik, mint eddig szinte minden éjjel életében.

A mű fő motívumai között fontossági sorrend aligha van, hiszen mind egymásra utalnak. A halászat az egyik legősibb mesterség. Egyszerűnek látszó, mégis rengeteg ismeretet és kitartást igénylő munka. Az öreg számon tart elődöket, s az első cápa megölése után említi, hogy „San Pedro is halász volt, akárcsak a nagy DiMaggio apja.” Szent Pétert mindenki ismeri, a másik ember pedig híres baseballjátékos, akit az öreg szívesen elvinne egyszer halászni, s akire keserves küzdelmében többször is gondol. Szent Péter kapcsán eszünkbe juthat a csodálatos halfogás bibliai története is. Péter előző éjszaka egyetlen halat sem fogott, de Jézussal a csónakjában kievezve rengeteget. Társaival ennek hatására váltak Jézus híveivé. Egyik társa Jakab volt, spanyolul és szentként Santiago, s ez a halász neve a történetben. Santiago nem különösebben vallásos, de kunyhójában két, régen meghalt feleségétől rámaradt szentképet őrzött a falon, s nagy bajában imádkozott, később még több imát ígért, kérve, hogy ejthesse el a halat. A cápákkal viaskodva már csak küzdelem van, nincs semmi könyörgés.
Igen fontos, hogy a halász öreg. Számos vonás hangsúlyozza ezt. Sok minden már csak „volt” az életében. Ifjan „El Campeón”, azaz bajnok volt: 24 órán keresztül vetélkedett karlenyomásban egy kikötőben és győzött. Felesége, tanítványa és szerencséje is csak „volt”. A test mindegyre az öregségre figyelmeztet az írói leírásban is, az önelemzésben is: „Minden öreg volt rajta, csak a szeme nem”, s valóban az arc, a váll, a szív, a bal kéz órákon át tartó zsibbadtsága, a sokasodó sebek, a nem alvásból következő zavarodottság, a magányos ember hangos beszéde mind az öregségre utalnak. A fogyatkozó életerő mégsem jelent teljes körű értékpusztulást. Az életben egyrészt megvan a folyamatosság, másrészt még az öreg is helyt tud állani. Most is van bajnok:
DiMaggio, s a halászatban bajnok lesz az öreg is: élete legnagyobb halát ejti el, minden segítség nélkül. Nem a hal győzi le, s nem is az öregség, hanem a körülmények: ha nagyobb csónakja és segítsége lett volna, beemelhette volna a mintegy hét és fél mázsás, 18 láb hosszú állatot a csónakba, s akkor hiába jönnek a cápák.
A fiú, Manolin, tanítvány volt, s így az öreg Mester is. Miként Péterre Jézus segítsége, Manolinra Santiago helytállásának példája, ez a tragikusságában is csodálatos halászat gyakorol elementáris hatást. Persze ő eddig is tisztelettel és szeretettel tekintett mesterére, csak szülői parancsra hagyta el őt. A friss élmény azonban a szülői parancsnál is erősebbnek bizonyul. Manolin visszatérése így nem a tékozló fiúé, ő mindig hűséges volt, s magatartása arra is reményt adhat az öregnek (meg a mű értelmezőjének), hogy ő is képes lesz majd szükség esetén a mesteréhez hasonló helytállásra.
A hal a küzdelem tárgya, s ilyenként ellenfél. Megszerzése a megélhetés forrása, élelem közvetlenül s az érte kapott pénz révén is. Hal is sokféle van azonban. Vannak nemesek és hitványak, hatalmasak és parányiak. Nemcsak az ember küzd értük, egymásnak is ellenfelei. Ember és hal egyaránt a természet része. Az öreg az elejtendő nagy halat testvérének tekinti, s így szól hozzá: „Szeretlek, tisztellek, becsüllek. De megöllek még ma, mielőtt leszáll a nap.” S különbséget tesz a cápák között is. Az első egy gyönyörű mako cápa volt, amely „arra teremtődött, hogy azok a halak legyenek a táplálékai, amelyek olyan erősek és olyan jól fel vannak fegyverkezve, hogy más ellenségük nem is akad a tengerben”. Küzdő állatok tehát, ellentétben a később érkező lapátorrú cápákkal, amelyek undorítóak és dögevők is.
S végül, de meghatározóan a tenger motívuma fogja mind a többit is egységbe. A tenger a leginkább jelképes. Az élet és a halál elve is benne munkál, a teremtés és a pusztítás, a jó és a rossz. Beláthatatlan műhelye a természet körforgásának, bármikor elpusztíthatja az embert is, s mindezt bizonyos közönyösséggel teszi. Az öreg „ha a tengerre gondolt, mindig csak la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig így hívja, nőnemű szóval és spanyolul”. S csak néhány fiatalabb illeti hímnemű szóval a tengert (amiként azt a spanyol nyelv szabályai szerint kell). A tenger tele van rejtéllyel, és még jó ismerője sem tudhatja, mi van a mélyben, s hogy például mekkora hallal viaskodik. Egy posztumusz riportban olvashattuk a következőt: „Santiago sohasem volt egyedül, mert barátja és ellensége ott volt a közelében: a tenger, és a tenger élőlényei, amelyeknek egyikét-másikát szerette, a többit gyűlölte.” Ugyanitt közli az író azt is: „Ez az utolsó szabad hely a földön, a tenger.” (Robert Manning. Nagyvilág. 1966/9. sz.).
A tenger, a halász, a halak mind a természet részei, valamiféle panteisztikus egység jelenik meg az öreg szemléletében. Az ember azonban nemcsak része a természetnek, ki is emelkedik belőle, tudatosan szeretné használni, amit bizonyos korlátok között meg is tehet. Korlátok között, hiszen a természet iránta is közönyös vegetáció, s egyenrangúvá ­ ha átmenetileg is ­ csak a küzdelemben válhat a természetbe olvadtan élő hal és a belőle kiemelkedő ember. Nem is a küzdőképesség különbözteti meg leginkább az embert más élőlényektől, hanem a remény elve, amely nyomatékosan és ismétlődően jelen van az öreg gondolatvilágában.
Ennek az elvnek paradox módon leginkább a időtényező a kifejezője, akárcsak a reményvesztettségnek. Már 84 napja sikertelen a halász, de egyszer előfordult az is, hogy 87 napig várakozott a nagy zsákmányra. Ezen az úton is mindvégig a sikerben reménykedik, s közben rendre átcsap szemlélete a reménytelenségbe is. E konfliktust végül a cselekvés szintjén a mindvégig tartó küzdelem, a gondolat szintjén a szállóigévé vált summázás oldja fel.
A mű ideje egyrészt az egyéné, s ebben vereség az öregség maga és a legyőzhetetlen cápahad, másrészt győzelem a hal elejtése és a míg élek harcolok magatartása. A mű ideje azonban az emberiség létideje is, a mítoszi időtlenség síkjára is átcsapva, s itt a pozitív eszmeiség a meghatározó: az ember legyőzhetetlen, önmagában is és utódaiban, a tanítványokban is. A cápákkal vívott küzdelemben, s már előbb is, az öreg mindegyre arra gondol, mennyivel sikeresebb lehetne a fiúval együtt. Az emberek egymásrautaltságának gondolatköre az Akiért a harang szóllapjain teljesedett ki először, s idáig indázik. Az emberi kultúra a szakmának, az erkölcsi törvényeknek és a közösségi létnek a tudása. A faluban „jó emberek laknak”, s a hal nagyszerű és méltóságos. Vannak persze gonosz halak és mit sem értő emberek is, mint az utolsó sorokban megjelenő kirándulók. Van, aki inkább csak sajnálja az öreget, mint a vendéglős, van, aki szereti is, mint a fiú, aki saját ifjúságára is emlékezteti őt, akárcsak álmaiban az akkor látott afrikai oroszlánok tengerparti sétálgatása. S hogy a drámai küzdelemben nem történt jóvátehetetlen tragédia, az is jelképezi, hogy a csónakbeli zavarosabb álmok, a hazatérés utáni álomtalan alvás után, a regény befejező mondata visszautal a megszokottra: „Oroszlánokról álmodott az öreg.”