Ady Endre a mai modern magyar líra
megteremtője. Életformája és értékrendje is eltér az átlagostól. Versei gazdag,
összefüggő jelképrendszert alkotnak, lehet szó látomásszerű
tájversekről, magyarság-versekről, háborúellenes-költészetről,
létharc-versekről és szerelmes költeményekről. A szimbolizmus célja,
melyben Ady is alkotott, a mű témájától, tárgyi világától függetlenül, ill.
ezeken keresztül a szépség, a magasrendű értékvilág megközelítése és
kifejezése. A XX. századi irodalmi megújulásnak a határkövét a Nyugat című
folyóirat jelentette, melynek első számát 1908. január 1-jén publikálták.
Főszerkesztője Ignotus volt. Ady is az új folyóirat egyik vezéregyéniségévé
vált. A Nyugat szellemében több író és költőtársával együtt új látásmódot
képviseltek. Ady is a Nyugat első nemzedékébe tartozott, ahogy Babits Mihály,
Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kaffka Margit és Karinthy Frigyes
is. Az új stílus és új szellemiség adták Ady újszerűségét verseiben.
1877. november 22-én született Érmindszenten.
Élete során sok futó szerelmi kalandban volt része. Egy táncosnővel való
viszonya hatására írta Az én menyasszonyom című verset.
Az embereket megbotránkoztatta a viszonyuk, de a költőt ez nem érdekelte. Csak
a női iránta érzette szerelme, nem pedig társadalmi hovatartozása volt fontos a
számára: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen egész a síromba”.
Ez a merészség eddig szokatlan volt a magyar
költészetben, bár nem minden előzmény nélküli: a perdita-kultusz,
azaz a romlott, erkölcstelen, démoni nő iránti vágyak versbe szedésével a
magyar irodalomban elsőként Vajda Jánosnál találkozhattunk.
Fordulópont következett be Ady életében, amikor
1903-ban megismerkedett a nála öt évvel idősebb férjes asszonnyal, Diósy
Ödönné Brüll Adéllal. Felszínes kapcsolatai után végre rátalált az igazi
szerelem. Ez az esemény költői pályafutásában is fordulatot
jelentett, hiszen a Párizsban élő asszony fogékony volt az irodalom
iránt, felfigyelt Ady cikkeire és verseire. A nő magával szerette volna vinni
Adyt a francia fővárosba, így az addig gyűjtögette a pénzt, míg össze nem gyűlt
az útra. Párizs felszabadította költői tehetségét, az Adéllal
itt eltöltött idő hatására születtek meg a Léda-versek. Léda férjes
asszony volt, de bátran vállalta a botránkozást kiváltó kapcsolatot. Szerelmük
egyszerre volt öröm és gyötrelem, elválások és egymásra találások
sorozata, izgalom és feszültség. Az ekkor született versekből hiányzik
az együttlét öröme, ám gyakran helyt kap a megbánás, a könyörgés, a
fenyegetettség. Szerelmükbe hiányérzet fészkelte be magát és
állandó kísérője lett a hiábavalóság és a halálhangulat.
Léda-versek
három kötetben találhatók:
- Új versek – Léda asszony zsoltárjai
- Vér és Arany – Léda asszony aranyszobra
- Az Illés szekerén – Léda ajkai között
A versekben megjelenik a korabeli költészetben addig
tabunak számító erotika, a vágy és a taszítás kettőssége. Kívánja Léda
szerelmét, de fél is tőle. A szakításokat heves kibékülések követték, így
kapcsolatuk folyamatos vívódás.
A Lédával
a bálban c. versben is baljós, szomorú hangulat uralkodik,
az ifjúság, a szerelem elmúlásának tragikuma. Két különböző
szerelmi periódus jelenik meg: a vidám, fiatal báli forgatag, akik még
csak most kezdik élni a szerelmet, és boldogok, és a fekete pár, akiknek tánca
a boldogtalanságot, a szerelem végét mutatja meg (rózsakoszorúik is
már régen elhervadtak). Beléptükkor a zene „elhal”, bús csönd kíséri táncukat.
A fiatalok sírva szétrebbennek, örömüket a téli szél űzi el. A vers szerint
nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság mögött mindig ott
húzódik a boldogtalanság lehetősége is. Az első versszakban fekete és
rózsaszín ellentéte jelenik még meg, a rózsaszín utal a mátkapárokra, a fekete
pedig természetesen a fekete, halálra készülő párra vonatkozik.
Műfaja: Dal
Szerkezete versszakonként:
Szerkezete versszakonként:
- A vidám bálterem küszöbén feltűnik a fekete pár.
- Belépnek lefátyolozva, régi rózsakoszorúikat szétszórják, „bús csönd” van.
- Táncba kezd a fekete pár. A fiatalok sírva, dideregve rebbennek szét.
A vers azt
érzékelteti: nincs igazi öröm, nincs megváltást jelentő szerelem, a boldogság
mögött ott lappang a boldogtalanság.
Ellentétek:
- Fekete pár <-> Ifjak, leányok
- Halál arc <-> Sötét fátyol
- Sikolt a zene <-> Bús csönd
A Héja-nász az avaron
c. költeményben a diszharmonikus szerelem motívumai jelennek
meg. Nem boldogságot, hanem nyugtalanságot, fájdalmat sugallnak a költői képek:
dúló, csókos ütközetek, egymás húsába tépés. A legelső szimbólum a
héjapár, amely Lédát és Adyt jelképezi. Hanghatások
is kísérik a verset (sírás, csattogás, vijjogás), amelyek szinte bántják a
fület. A 2. strófa azt bizonyítja, hogy a költő itt voltaképpen minden szerelem
közös sorsáról szól: minden szerelem a Nyárból az Őszbe tart,
ahogy a boldogság a boldogtalanságba, a fiatalság az öregségbe. A mozgást
jelentő igék (útra kelünk, űzve szállunk) jelképezik ennek az útnak az egyre
gyorsabbá válását, mintegy a lejtőn való megindulást. Majd a héjapár hirtelen
megáll: úgy tűnik, hiábavaló volt a korábbi mozgás, az őszi avaron
várja őket az elkerülhetetlen pusztulás. Diszharmonikus érzést
keltelenek még a rímtelen, elárvult sorok.
Műfaja: Dal
Szimbóluma: A ragadozó héjapár
Szerkezete:
- Útra kelünk
- Szállunk
- Megállunk
- Lehullunk
Az idilli
szerelem galambpárjával ellentétben ragadozó madarak fejezik ki Ady és Léda
szerelmét. Szerelmük örökös küzdelem, melybe mindketten belepusztulnak.
A nagy szerelem bemutatását – amely a
végén már csak a gyötrődésről szólt – az 1912-es Elbocsátó, szép
üzenet c. verssel zárhatjuk.
· 1.-2.
versszakban sajnálja Lédát, mindig jelentéktelenebb volt Adynál. Megmagyarázza
szakítást és értékeli szerelmüket. Nem volt szép szerelem számára, neki semmit
sem jelentett ez a kapcsolat. Ady másokkal volt boldog és másokat szeretett. A
Léda versek neki voltak címezve, de nem neki szóltak.
· 3. versszakban
elmondása szerint csak sajnálatból maradt a nővel és csak önmagát szerette
benne.
· 4. versszakban
a kapcsolat elején Léda volt fönt, csakhogy Ady túlnőtt rajta.
Eltaszítja magától Lédát, még az emlékeket is és a szakítás után semmivé válik.
Ady ebben kíméletlenül leírja, hogy szerelme már rég nem igaz, sőt az egész szerelmet és az asszonyt is letagadja. Több régebbi versében is szót ejt arról, hogy minden nőben magát szerette. Ebben a költeményben nyíltan ki is mondja: „magamimádó önmagam imája”. Így zárult le végül a hol boldog, hol boldogtalan, hol kedves, hol egymás húsába tépő, de mindenképpen nagy szenvedélyekkel teli Léda-korszak.
A kapcsolat
vége után a költő örömmel vetette bele magát a szabad életbe. Nagy számmal
kapott rajongói leveleket, felajánlkozó szerelmi vallomásokat. A levélírók
közül feltűnt neki egy 16 éves lány, aki más hangon közeledett hozzá, mint a
többi levélíró. Megírta a költőnek, hogy ők távoli rokonok, ezért Ady néha-néha
még válaszolt is neki. A lányt Boncza Bertának hívták. Éveken át
leveleztek, írásaik egyre bensőségesebbek lettek. 1914-ben végre személyesen is
találkoztak Csucsán, a lány családjának birtokán, és 1915-ben már az esküvőt is
megtartották. Szerelmük nem volt boldog, de a háborúban a költőnek menedéket
jelentett ez a kései, szenvedélyesnek már kevésbé mondható szerelem. Erről
vallanak a Csinszka-versek, amelyeknek a szépség és az idill őrzése
jelentette a varázsát.
· Ebből a
szerelemélményből már hiányzik az örök harc és nász küzdelme.
· Az
embertelenné vált világban az oltalmat, a békességet keresi a költő a
szerelemben, amely immár a csendes összetartozás érzését fejezi ki.
· Ady
betegségének elhatalmasodása, öregedése és a világháború borzalmainak lappang a
csüggedt, rezignált, megbékélt hangú szerelmi vallomások hátterében.
Az Őrizem a szemed c. vers az idősödő férfi szerelmi vallomása, amelyben már nem a szenvedély kap helyt, hanem az egymásra találás vigasza. Az ütemhangsúlyos sorok népdalszerű egyszerűséget mutatnak. Az egymást fogó kéz és az egymásba néző szemek biztonságérzetet jelentenek. Az idill mögött ott lapul a halál közelsége, amely mindenkinek sorsa. Az első versszak szerint szerelem és öregség ellentétben áll egymással. A 2. versszak csupa nyugtalanság. A háború élményét csak a hazaérkezés öröme csökkenti, hiszen Csinszkával némileg biztonságban érzi magát, ám az otthoni hajlék is feszültséggel telik meg. A 3. versszak az 1. megismétlése, ám a hangulat már megváltozott: benne van a 2. szakasz riadalma, az egymást fogó kéz már görcsös egymásba kapaszkodást, a másikra való rászorulást jelenti. Így felértékelődik az egymásra találás öröme. A 4. szakaszban szorongó kérdések kapnak helyet: „miért”, „meddig”. Ezekre sem Ady, sem más nem tudhatja a választ, hiszen az ember sorsa kiszámíthatatlan. A félelmekkel szemben ott van a boldogság akarása – ezt hangsúlyozza a harmadszor is visszatérő, egymásba kulcsolódó kezek szimbóluma. Az utolsó versszak második szakaszában is félrímek csendülnek össze, ez jelzi a (csak) vágyott harmóniát.
Nézz Drágám kincseimre…
Egyszerre
szerelmi vallomás és számvetés, már nem a büszke Ady hanem a kiábrándult,
lemondó ember hangja, de azért olyané aki mindig hű maradt az elveihez.
A költőt egész élete során ellenséges figyelem vette körül, hiszen nyelv, ízlés és észjárás terén egészen más volt, mint amit az emberek megszoktak. Így volt ez a két korszakból álló szerelmi lírájában is. 1919 januárjában tüdőgyulladás támadta meg, és 27-én reggel egy szanatóriumban hunyt el.
Feladat: Próbáld részletesen megfogalmazni a Léda-versek és
a Csinszka-versek közti különbségeket! Milyen poétikai jellemzői vannak e két
verscsoportnak?
Lédával a bálban
Sikolt a
zene, tornyosul, omlik
Parfümös,
boldog, forró, ifju pára
S a
rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettenve
néznek egy fekete párra.
»Kik
ezek?« S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk
sötét fátyollal óvjuk
S hervadt,
régi rózsa-koszoruinkat
A víg
teremben némán szerte-szórjuk.
Elhal a
zene s a víg teremben
Téli szél
zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba
kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek
szét a boldog mátka-párok.
|
Héja-nász az avaron
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.
Szállunk a Nyárból, űzve
szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.
Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás húsába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.
|
Elbocsátó, szép üzenet
Törjön
százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor, Ha hitted, hogy még mindig tartalak S hitted, hogy kell még elbocsáttatás. Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd Feledésemnek gazdag úr-palástját. Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is, Vedd magadra, mert sajnálom magunkat, Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért, Alázásodért, nem tudom, miért, Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen
régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott Ámító kegyből, szépek szépiért Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár. Sohase kaptam, el hát sohse vettem: Átadtam néked szépen ál-hitét Csókoknak, kik mással csattantanak S szerelmeket, kiket mással szerettem: És köszönök ma annyi ölelést, Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát, Amennyit férfi megköszönni tud, Mikor egy unott, régi csókon lép át. |
És milyen régen nem kutattalakFövényes multban, zavaros jelenben S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján Milyen régen elbúcsuztattalak. Milyen régen csupán azt keresem, Hogy szép énemből valamid maradjon, Én csodás, verses rádfogásaimból S biztasd magad árván, szerelmesen, Hogy te is voltál, nemcsak az, aki Nem bírt magának mindent vallani S ráaggatott díszeiből egy nőre. Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen, Akartam látni szép hullásodat S nem elhagyott némber kis bosszuját, Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben, Nem kevés, szegény magad csúfolását, Hisz rajtad van krőzusságom nyoma S hozzám tartozni lehetett hited, Kinek mulását nem szabad, hogy lássák, Kinek én úgy adtam az ölelést, Hogy neki is öröme teljék benne, Ki előttem kis kérdőjel vala S csak a jöttömmel lett beteljesedve. Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág Rég-pihenő imakönyvből kihullva, Vagy futkározva rongyig-cipeled Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát S, mely végre méltó nőjéért rebeg, Magamimádó önmagam imáját? Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak. |
Őrizem a szemed
Már vénülő
kezemmel
Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.
Világok
pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet Űz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled.
Már vénülő
kezemmel
Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.
Nem tudom,
miért, meddig
Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet. |
Nézz, Drágám, kincseimre
Nézz,
Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre, Nézz egy hű, igaz élet sorsára S őszülő tincseimre.
Nem mentem
erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra S ezért is, hajh, sokszor kerültem Sok hajhra, jajra, bajra.
Jó voltam
szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben, Ahogy én gyermekül elgondoltam S nézz lázban, vérben, sebben.
Ha te nem
jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna S gúnyolói hivő életeknek Raknak a koporsóba.
Nézz,
Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve S ha van még kedv ez aljas világban: Te vagy a szívem kedve.
Nézz,
Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre S legyenek neked sötétek, ifjak: Őszülő tincseimre. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése