2. tétel: Bűn és bűnhődés Arany János balladáiban

Arany János (1817-1882)

Arany János 1817. március 2-án született, Nagyszalontán. Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt. A nyolc gyerek közül csupán kettő maradt életben (János és Sára). Iskoláit 1823 és 1833 között végezte Nagyszalontán (segédtanítói állás), majd ezt követően Debrecenben. Ezután Kisújszálláson egy évig segédtanító volt. Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett, viszont rengeteget olvasott (leginkább római alkotóktól). 1836 februárjában színésznek állt. Ezalatt anyja meghalt, apja pedig megvakult. Ezek hatására a bűntudattól vezérelve felhagyott a színészettel.

1836 ősze és 1839 januárja közt korrektor (rektorhelyettes) Szalontán (magyar és latin grammatika), 1839 elején lemondott róla.

1840 tavaszán másodjegyző lett, meg is házasodott. Felesége Ercsey Julianna. Két gyermekük született,Juliska és László. 1844-től fordítgatott görög és angol (Shakespeare) drámákat.  Az elveszett alkotmány című vígeposzával megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját. Igazi sikert, elismerést és Petőfi barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg számára. 1847-ben ismét megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját.

Az 1848-as forradalom - rövid ideig nemzetőr volt, majd BM-i fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Elveszítette állását, Világos pedig még az anyagi összeomlást is jelentette. Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a nagykőrösi főgimnáziumban. Egyre többet szenvedett a testi ill. lelki problémái miatt. 1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a pesti irodalmi és politikai életbe.

Folyóiratokat indított: Szépirodalmi figyelő, Koszorú.

1865-ben az MTA titkára lesz, 1870-ben főtitkára. 1863-ban meghalt Juliska, emiatt sokáig elhallgatott benne a költő. 1876-ban lemondott a főtitkárságról, az 1877-es boldog nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta titokban, nem a nyilvánosság elé szánta az Őszikék(kapcsos könyv) verseit. 1882. október 22-én halt meg.

A műballada Európában a romantika korában lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg ősi népköltészeti műfaj.

Ballada: A középkorban még versforma (Villon), később műfajjá válik. A ballada szó valószínűleg az olasz ballare (táncolni) szóból származik. Epikai, lírai, drámai elemeket egyesítő műfaj. Jellemzői: homályos előadásmód, párbeszéd, gyakran tragikus végkifejlet.

A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre; a skót és a székely népballadákat tekintette mintaként.

Arany balladái 3 korszakra bonthatók:

1849 előtt: inkább csak kísérletek

1853-tól: Nagykőrösi balladák: A walesi bárdok, V. László, Ágnes asszony, Szondi két apródja

1877-től: Vörös Rébék, Tengeri-hántás, Tetemre hívás

Arany balladáiban egyedi-egyéni jellemeket, sorsokat ábrázol, s különös gondot fordít a lélektani indokoltságra. Több költeményében a bűn és bűnhődés problémáját állítja középpontba. Ilyen lélektani ballada az Ágnes asszony.

Ágnes asszony (1853)

Megírásának közvetlen élménye az volt, hogy Arany gyakran látott egy szótlan parasztasszonyt, aki estig mosott a patakban. Kulcsmotívuma a már említett bűn és bűnhődés, mely az első négy strófában – a balladai homálynak megfelelően – még csak sejthető (véres lepedő, hajdú megjelenése enged erre következtetni). A mű elején és végén helyet foglaló patak-jelenet mintegy keretbe foglalja. A mű három szerkezeti egységre osztható a helyszínek szerint: 1-4. szakasz: patak partja; 5-19. szakasz: börtön, tárgyalóterem; 20-26. szakasz: patak partja. A ballada az asszony megőrüléséről szól.

Már az 1. szerkezeti egységben lélektani ábrázolás figyelhető meg. Ágnes félre akarja vezetni a falubelieket férjét illetően. Az asszony bűne itt még csak sejthető. A refrén: “Oh, irgalom atyja ne hagyj el” többrétegű: mondhatja Ágnes belső zűrzavarában, mondhatja a költő csodálkozva a bűn fölött, s majd a 2. szerkezeti egységben mondhatják a bírák, szintén csodálkozásukban.

A következő szerkezeti egységben a színhely a börtön, ami Ágnes lelkének szimbóluma , ugyanis rémeket lát, szembesül önmagával. A szerkezeti egység másik színtere a bíróság helyisége, azonban az események itt is lélekben peregnek. Arany finoman festi meg a megőrülés folyamatát, a kezdeti kényszerképzetektől a teljes tébolyig. A részletező elbeszélést hosszabb párbeszédek szakítják meg. Ágnes asszony bűne – szeretőjével együtt megölte férjét – csak ezekben a párbeszédekben világosodik meg. Az asszonyt a bírák is szánalommal nézik. Ágnes a vádat fel sem fogja, csak annyi jut el a tudatáig, hogy nem mehet haza, nem moshatja ki a vérfoltot a lepedőből. Balladai homály fedi a bírák viselkedésének okát, hiszen nem tudni miért engedték haza, s miért ejtették el az életfogytiglani börtönbüntetést, valószínűleg azért, mert belátják, nem létezik az őrületnél nagyobb büntetés; Arany is mély részvétet érez iránta, erre utal a fehér galamb hasonlat. De bűne alól feloldozni mégsem tudja: „eredj haza szegény asszony! | Mosd fehérre mocskos lepled”.

A 3. szerkezeti egység visszatér a vers indításához, a patakparti jelenthez. Ez a pár versszak hosszú évek történetét sűríti magába. Az idő megmásíthatatlan múlását néhány motívum jelzi: a ronggyá foszlott lepedő, a szöghaj, a finom arcon szanaszét megjelenő ráncok. Az itt felhangzó refrén a már megtébolyult asszony gépies, üres motyogása. A lepedőmosás pedig kataton cselekvéssé válik, ezzel is utalva rá, hogy a lelkiismeret furdalástól egy életen át sem szabadulhat.

A walesi bárdok (1857)

Ezt a feloldhatatlan bűnhődést mutatja be másik műve A walesi bárdok.

A ballada Edward király bemutatásával indul, aki épp a frissen megszerzett tartományát járja körbe. Az első 6 versszak az uralkodót zsarnoknak, önteltnek mutatja, aki lenézi a népet, ebnek, baromnak nevezi. A körsétán tapasztalt síri csend éles ellentétben van a következő 7 versszak lakoma képével, ahol hatalmas a sürgésforgás, a lakók igyekeznek a királyt minden jóval ellátni, de a tetteit dicsőíteni senki nem akarja. Mindenki gyűlöli őt a porig rombolt tartományban. Amikor mégis a tetteit megéneklő dalokat óhajt, akkor megjelennek a bárdok.  Az első egy fehér galamb, egy idős költő, aki habár öregesen beszél, szavai fenyegetőek, a legtöbbször ismételt szavak a vér és a halál. A második, egy fiatal költő azzal vádolj, hogy a meggyilkoltak között rengeteg ártatlan volt. Mindkettő sorsa máglyahalál, ekkor a harmadik énekes is előlép hívatlanul, ő a harcos költő. Edward király bűne tulajdonképpen a költők megöletése volt. Innen kezdődik megőrülésének folyamata, hiába van csend, ő hallja a fejében a költők vádjait, hiába harsog kint a zene, ő nem tudja elnyomni lelkiismerete hangját. A tettét nem tudja feldolgozni, végleg összeroppan tette súlya alatt.

V. László (1853)

Hasonló a felépítése az V. László című balladájának. Ez is történelmi ballada. A mű különlegessége, hogy a bűn a mű előzményében van, erre az a magyarázat, hogy az eset ismert, a kollektív emlékezetünk része. V. László kivégeztette Hunyadi Lászlót, és annak idősebb fiát is. Mátyást, a fiatalabbat pedig várába záratta. A történetbe egy vihar utáni csendes éjszakán kapcsolódunk be. Hiába ült el kint a vihar, a király hangokat hall, lánccsörgést, mintha Mátyás csörgetné láncait. A toronyból látni véli a szökni készülő fiút. Beleőrül a tudatba, hogy a Hunyadi családot ártatlanul ítélte halálra. Elmenekül az országból, de bűntudata elől nem tud elfutni. Mindenütt ellenséget sejt, elhatalmasodik rajta az őrület.

Tengeri-hántás (1877)

A történetet egy mesélő meséli a tengerihántás alatt a fiatalok okulására.

A ballada főhőse Dalos Eszti, egy parasztlány, és annak szerelme Tuba Ferkó. A lány kiszökik hozzá, amikor a többiek alszanak, és erkölcsileg tiltott dolgot tesz. Elveszíti szüzességét „piros vérit fakasztja”. Ez az ő bűne, a bonyodalom azonban itt kezdődik, ugyanis teherbe esik. Bűnhődése pedig a halál, nem bírja elviselni a szégyent, hisz egy kis közösségben él, ami nem tűri az ilyesmit, öngyilkos lesz. Ferkó bűne is súlyos, ugyanis nem áll ki a szeretett nő mellett, hanem magára hagyja a bajban. Később ezt a tettét megbánja, visszatér falujába, de akkora már Eszter halott. Lelkiismeret furdalása őrületbe csap át, halott kedvese hangját hallja, ami öngyilkosságra csábítja. Leugrik a templomtoronyból és szörnyethal. A mese és a valóság síkja most összeér, ugyanis az a templom, ami most 12-t üt, az azonos azzal, amelyikről a mesében Ferkó leugrott. A két sík összeérését tovább erősíti a tűz, ami mintegy keretbe foglalja a történetet.

Tetemre hívás (1877)

A halva talált Bárczi Benő apja mindenkit megidéz fia holttestéhez, de a bűnös az, akire nem is gondoltak, a fiú menyasszonya, Kund Abigél. A büntetés itt is megtébolyodás.

2. tétel: Arany kései költészete

Az Őszikék ciklus darabjai a 1877–78-as évekből valók. Arany a Gyulai Páltól ajándékba kapott „kapcsos könyvbe” jegyezte be darabjait. Nem szánta közönségnek, ezért is tudott olyan felszabadultan vallani érzéseiről az egyébként nagyon zárkózott, korábban epikus alkotásokat szívesebben író költő.

Az 54 új, 1 régi verse közül nyomtatásban életében csak 15 látott napvilágot, a többit Arany László jelentette meg apja halála után.

A ciklus címe az őszi kikericshez (illattalan virág) hasonlítja a kései dalokat. Ezekben megőrizte korábbi művészetének jellegzetességeit, de új vonásokat is megjelenített bennük. Így a végső nyugalom vágya, a belenyugvás érzése mellett hangot kapott az élethez való ragaszkodás is.

 A pályazáró szakasz több verse azonos színvonalú az előző korszak darabjaival. Az ihlető élmény azonban más, az „elhallgatás” okaként külső és belső tényeket sorol az irodalomtörténet: hivatali elfoglaltság, illetve a kiegyezés utáni szellemi élet elsekélyesedése, családi gondok (lánya, halála, saját betegsége).

A nyomasztó körülmények alóli felszabadulás tényeit érdemes itt is keresni: új illúzió támad, csak magának írhat a költő, a megváltozott költői magatartás új költői öntudatot eredményez. A rejtőzködő személyiség intimebb, vallomás jellegű megnyilatkozásai színezik át a költeményeket. A költői és a hétköznapi én teljesen azonosul, a hétköznapi szemlélődésből így fordulhat a személyes vallomás az élet-halál nagy kérdései felé. Az irónia és az önirónia ezért válhat fő hangnemmé a létösszegző, önarckép jellegű versekben.

Epilogus

A költemény 1877. július 6-án született. A Budapesti Szemlében jelent meg 1878-ban. A cím (epilogus) latin szó, befejezést, végszót jelent. A vers a létösszegző költemények sorába tartozik, eszközként az idő- és értékszembesítő versek jellemző struktúráját ismerhetjük fel. Hangneme: ironikus.
A 15 versszak három egyenlő egységre osztható. Az első 5 versszak múltat idéző képei derűs iróniával rajzolják meg az egyéni és költői életút első szakaszát.

„Az életet már megjártam.

Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon’...

Legfölebb ha omnibuszon.”

A második versindítás újabb öt szakasza a múlt által meghatározott jelen panaszaival telt:

„Nem azt adott, amit vártam:”

„S több a hír-név, mint az érdem:”

„S pályám bére

Égető, mint Nessus vére.”

A harmadik versindítás számvetése az utolsó öt versszak múltban megálmodott, de a jelenben meg nem valósult vágyakból építkezik. Az élet lezárulásának képe azonban végleg elkomorítja a hangulatot.

„Mit szivembe vágyva zártam,

Azt nem hozta,”

„Most, ha adná is már, késő:

Egy nyugalom vár, a végső:”

A szimmetrikusan építkező szerkezettől csak a záró sor tér el, a halálmotívum lezárását ez erősíti. A vers szinte egyetlen meghatározó képe, a „rab madár” a pályakezdő (A rab gólya)költői attitűdöt meghatározó képpel teremt folytonosságot az életműben.
A versforma dalt idéz, a rövid soros páros rímű felező nyolcasok (a 3. sorok ellenére) az átlényegített daltípusára emlékeztetnek. A könnyed forma és az elnehezült gondolati tartalom ellentmondása a hagyományos műfajhatárok szétfeszítésére kényszerítik a költőt. Az ötvenes évek egyik jellegzetes verstípusa tehát a kései költészetben is elkíséri Aranyt. A költő 61 évesen írta ezt a verset, amely éppen 61 sorból áll.
létösszegző vers: a lírai én személyes életét mérlegelő és egyben az emberi lét általános kérdéseit is kutató verstípus
értékszembesítő vers: értéktelített és értékhiányos állapotokat ütköztető verstípus; gyakran társul időszembesítéssel is

Mindvégig (1877)

„Az Őszikéknek talán a legjelentősebb lírai szövege, amelynek számvetését a halál közelléte inspirálja. A beszélő önmegszólításhoz folyamodik: személyisége válságba jutott, s ezt saját énjének megkettőzésével fejezi ki. A megszólított a nemzeti közösség nevében megnyilatkozó költő feladatkörét vállalta magára, a megszólító kérdésessé teszi, hogy e megbízatás összhangban állt-e a költő egyéni szándékaival. A vers nem ad választ a föltett kérdésre, a feszültség végig fönnáll a szerep és az egyén között: a beszélő távlatból szemléli önmagát. A Mindvégig költészetünk összetett hatású remekművei közé tartozik.

Első soraiban Arany művészetének már ismert nagy erényét figyelhetjük meg. Aligha van még egy költőnk, akinek annyira kitűnő érzéke lenne a hangütéshez, mint neki. A szórenden kívül még ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos jelképét. Sőt, Arany a nyomatéknak még egy harmadik módjához is folyamodik: a kulcsszó első hangját is többször megismétli az első szakaszban, összesen kilencszer. Miféle jellemzését ad a vers a költészetről? Önértelmező vers, szerzőjének önszemlélő hajlamát tanúsítja. A II–IV. szakasz Arany lírájának szokatlan jellegére irányítja a figyelmet. A hagyományosan lírai témák, mint „szerelem s bor”, hiányoznak belőle. Kései költészet az övé , amit nem úgy kell érteni, hogy öregkori, hanem úgy, hogy nem élményköltészet. A kifejezett élmény nem egyidejű a megírással, a költő utólagos mérlegelést iktat érzelmei és a vers címzettje közé. Ez teszi érthetővé, hogy Arany kedveli az önmegszólítást: a Mindvégig belső párbeszéd egyik fele.

Az önellenőrzés iróniával jár. A költemény lírai énje „vidorabb” hangvételre szólítja fel önmagát. A keserű öngúny az utolsó előtti versszakban már-már groteszk, csúfondáros jelleget ölt: „Tárgy künn, s tenmagadban – / És érzelem, az van”. Arany János, ki még önmagát megtagadva is vállalt olyan költői feladatokat, amelyeket a kor s főként a nemzet sorsa rótt rá, az öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója irodalmunkban. Nemcsak a nagykőrösi évek művei igazolják ezt, hanem az Őszikék legszebb darabjai is. Olyan költő írta ezeket, ki nem élet-, hanem lélektani értelemben vált aggastyánná, részben annak következtében, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon végképp meghiúsultak egykori reményei, a polgárosodás következetlenül hajtatott végre, s nem érvényesült a szellemi értékek tisztelete. A Mindvégig záró kérdésében és önfelszólításában a nagy művész saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegen korral.

Arany ekkori balladái szintén különböznek a korábbiaktól. Ezekben ugyanis nem emelkedik ki a befogadó számára az erkölcsileg biztos értékrend. Bár a bűnök itt is megjelennek, de az egyén felelőssége már nem egyértelmű. Meglazul a bűn-bűnhődés okszerű kapcsolata. Ehhez a korszakhoz tartoznak a Tengeri-hántás, a Híd-avatás és a Vörös Rébék.

A Tengeri-hántás (1877) a bűn és bűnhődés kérdéskörét boncolgatja (mint az Ágnes asszony is). Szokatlan az előadásmód, mert két elbeszélő van. Az elsődleges elbeszélő csak kétszer szólal meg, a ballada első és utolsó versszakában, keretet adva így a cselekménynek. A másodlagos elbeszélő este a tűz körül meséli el a fiataloknak Dalos Eszti és Tuba Ferkó történetét, oktató szándékkal.

Ne tegyétek, ti leányok!

A bűnhődést a szellemi téboly jelképezi (Tuba Ferkó megőrül, és leugrik a falu hegyes tornyáról).

A Híd-avatásban (1877) Arany az öngyilkosság témakörével foglalkozik. Feldolgozza egyben azt a népi babonát, miszerint az új hidat az öngyilkosok avatják fel. Az erkölcsi rend felbomlása okozza ezt a sok öngyilkosságot. A lírai alany felsorolja azokat, akik a modern polgári világ és a szabadverseny áldozataivá lettek. Stilisztikai különlegesség, hogy minden egyes öngyilkosságot máshogyan ír le, és mégis mindegyik felidézi a befogadóban az emberi sors tragikumát.

A Vörös Rébék (1877) a népi babonára építkezik. Ebben a balladában végképp felbomlik a bűn és bűnhődés okszerű kapcsolata. Bár Pörge Dani követ el bűnt és ő bűnhődik érte, a befogadói tudat mégis áldozatnak tekinti őt, és Vörös Rébéket szeretné megbüntetni. Az egyén felelőssége megrendül, és az erkölcsös értékrend végleg megszűnni látszik.

Arany János élete

Arany János 1817 március 2-án született, Nagyszalontán.
Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt. A család súlyos tüdőbajjal volt megáldva, a nyolc gyerek közül csupán kettő maradt életben (János és Sára). Érzékeny, félénk, visszahúzódó gyermek volt.
Iskoláit 1823 és 1833 között végezte Nagyszalontán (segédtanítói állás), majd ezt követően Debrecenben. Ezután Kisújszálláson egy évig segédtanító volt.
Tanulmányait 1835 tavaszán fejezte be Debrecenben, de érettségivel nem rendelkezett, viszont rengeteget olvasott (leginkább római alkotóktól).
1836 februárjában színésznek állt. Ezalatt anyja meghalt, apja pedig megvakult. Ezek hatására a bűntudattól vezérelve felhagyott a színészettel. 1836 ősze és 1839 januárja közt korrektor (rektorhelyettes) Szalontán (magyar és latin grammatika), 1839 elején lemondott róla. 1840 tavaszán másodjegyző lett. Ez biztosította a családalapítás lehetőségét, 1840-ben meg is házasodott.
Feleségét az irodalomtörténeti könyvek Ercsey Julianna néven jegyzik (törvénytelen gyermek és egy évvel idősebb Aranynál). Két gyermekük született: 1841-ben Juliska, 1844-ben László. 1844-től (Szilágyi István rektor unszolására) fordítgatott görög és angol (Shakespeare) drámákat. 1845 júliusa végén hozzá fogott Az elveszett alkotmány című vígeposz megírásához. Ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját.
Igazi sikert, elismerést és Petőfi barátságát az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg számára. 1847-ben ismét megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ebben az időben sok epikus művet írt: Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma, valamint ekkor írta a Toldi estéje nagy részét is.
Az 1848-as forradalom külső szemlélője volt egy ideig.
Rövid ideig nemzetőr volt, majd BM-i fogalmazó lett Debrecenben és Pesten. Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Elveszítette állását, Világos pedig még az anyagi összeomlást is jelentette.
Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a nagykőrösi főgimnáziumban. Egyre többet szenvedett a testi ill. lelki problémái miatt.
1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a pesti irodalmi és politikai életbe (Csaba-trilógia első része: Buda halála). 1865-ben az MTA titkára lesz, 1870-ben főtitkára. 1863-ban meghalt Juliska, emiatt sokáig elhallgatott benne a költő. 1876-ban lemondott a főtitkárságról, az 1877-es boldog nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta titokban, nem a nyilvánosság elé szánta az Őszikék(kapcsos könyv) verseit.
1879-ben befejezte a Toldi szerelmét.
1882 október 22-én halt meg.