7. tétel: Vörösmarty költészete a szabadságharc bukása után

7. tétel: Vörösmarty Mihály költészete a szabadságharc után

Előszó

A szabadságharc bukása után Vörösmarty számára az élet értelmetlenné, céltalanná vált. Szembe kellett néznie eszméi teljes pusztulásával, a belső kételyen már nem lehetett felülemelkedni, a költő eljutott a végső kétségbeesésig. Ennek a lelkiállapotnak a megrendítő tükörképe az 1850-ben keletkezett Előszó.

A cím és az első sor valós szándékra utal: a költő kiadni szándékozott 1845-ben írt Három rege című munkáját. A vershelyzetből – „Midőn ezt írtam” – hatalmas látomás fakad.

 A vers időkerete egyetlen hatalmassá növesztett kozmikus év: a boldog tavasztól a hazug áltavaszig ível a zaklatott vallomás, melyben minden egyes sor, szó áttételes, szimbolikus jelentést kap. A nemzet, a társadalom története a természet évszakváltozásaival egybefonódva jelenik meg.

Az első tíz sor a reformkor ünnepi tavaszát jeleníti meg, annak derűs, bizakodó, lelkes hangulatát közvetíti. Az oly gyakran megénekelt, vágyott állapot látszott megvalósulni: az ész és a szív összefogása, a kéz és a szellem együttműködése. A megfáradt munkában verejtékét törlő ember személyesíti meg a békét. Ebben a részben elválaszthatatlanul összefonódik a haza és az emberiség sorsa.

A következő sorokban a reményeket rejtő tavasz nyárrá érett, az idő beteljesedett, megszületett a szabadság szent szózata. A látomás eljutott az emberi vágyaknak és reményeknek arra a magaslatára, amely után omlás következhet: a természet, a nemzet, az emberiség tavasza-nyara együttesen fordul az ősz viharaiba, a tél halálába.

A véres harc és a zsarnokság kegyetlen pusztítása elemi erejű viharként robbant ki, tombolt és megsemmisítette a reményeket. A vész nyomában a pusztulás jár: az első tíz sorban bemutatott értékgazdag világ tragikusan megsemmisült. A tél dermedtsége, mozdulatlansága az emberi remények halálát jelképezi.

A befejező nyolc sorban szétválik egymástól a társadalom és a természet párhuzama. A föld új tavaszra készülődik, de boldogtalan fiai számára nem jöhet új tavasz, nekik örök a tél.

A természeti képekkel ábrázolt idősíkok egyben az értéktelített és értékvesztett világ ellentétét is kifejezik, így a költemény idő- és értékszembesítő is.

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, mellyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, a mi Szép és jeles volt benne, megjelent. Öröm- s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Melly által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lőn, mint szokott a vész előtt.

A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. A merre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közől; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt várasokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült: Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?

időszembesítő vers: a jelen, múlt és jövő idősíkjainak együttes megjelenése egy költeményben, rendszerint összehasonlító szándékkal

értékszembesítő vers: értéktelített és értékhiányos állapotokat ütköztető verstípus; gyakran társul időszembesítéssel is.

A vén cigány

Utolsó befejezett költeménye (1854). A cím képe, a vén cigány ismerős a magyar köztudatban: olyan zenész, aki muzsikájával elfeledteti a gondot, bánatot. A költeménynek az első strófa és a vissza-visszatérő refrén ad bordal-keretet. A vén cigány azonban a költő metaforája is: a költő önmagának is mondja, amit mond, önmagát szólítja fel muzsikálásra, azaz versírásra. A beteg ember utoljára számadást készít, a vén cigányt, azaz magát buzdítja, hogy még egyszer vegye fel a vonót „Húzd, ki tudja meddig húzhatod,” – refrén ez a gondolat, az utolsó versszakban megváltozik, ha majd más világ lesz, elfárad a vész haragja és a viszály elvérzik a csatákon, akkor húzza és ne gondoljon a világ gondjával. Bízik abban, hogy lesz még jobb világ, mert az élet változó. Foglalkozik a múlttal, a jelennel, az emberi szenvedésekkel. A merész képsorok látszólag kevéssé összefüggőek.

A harmadik versszakban a nemzet katasztrófáját írja le egy vihar víziójának bemutatásával. Az érzelmek fokozása, a szenvedélyesség jellemzi ezt a részt. „Tanulj dalt a zengő zivatartól, / Mint nyög ordít, jajgat, sír és bömböl, / Fákat tép ki és hajókat tördel, / Életet fojt, vadat és embert öl;” és az ő feladata, hogy ezt leírja. Színes kép az igék sora található itt, szóhalmaz.

Negyedik versszak: a látvány eltűnik, és az akusztikai elemek domborodnak ki. Kísérteties, félelmetes kép (romantikus), elfojtott sóhajtás, mi üvölt, sír, mi zokog (költői kérdéseket tesz fel), hulló angyal, tört szív, örült lélek, vert hadak vagy vakmerő remények. Az egyéni és a nemzeti tragédiát ábrázolja.

1.  Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. 2.  Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Oda lett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. 3.  Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

4. Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sir e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. 5. Mint ha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kinját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. 4. A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserü levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jőjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. 5. Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derűljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

Rapszódia: a líra műnemének egyik műfaja. Szenvedélyesség, zaklatottság, szabad érzelmi áradás, képzelet csapongása, látomások jellemzik. Nyelvezetére jellemző az igék, főnevek, melléknevek kötőszó nélküli halmozása, a szóismétlés, kérdés, felkiáltás, fokozás.

Ezután már csak egy töredék található Vörösmarty életművében, az 1855 őszén írt és félbehagyott Fogytán van a napod… kezdetű vers: panasz nélküli keserű ténymegállapítások csapnak át a válasz nélkül maradt kérdésekbe.

Vörösmarty Mihály (1800-1855)

Egy Fejér megyei kis faluban született az akkori Puszta-nyéken (Kápolnásnyék) 1800. december 1-én, egy elszegényedett nemesi családba. Édesapja gazdatisztként 15 éven át irányította Nádasy Mihály gróf nyéki uradalmát. A család mindig anyagi gondokkal küszködött. Ennek oka főleg kilenc gyermekük felnevelése volt. Hét éves korában apja beadta a lakásuktól nem messze lévő helvét hitű (evangélikus) iskolába.

A gimnázium öt osztályát 1811 novemberétől 1816 júliusáig a ciszterciák székesfehérvári iskolájában végezte el. 1816 novemberében Pestre került a piarista gimnázium hatodik osztályába poetica classisba. A családot súlyos anyagi válságba sodorta az édesapja halála (1817). Ekkor a Perczel családhoz kerül tanítóként, és elvégezte az egyetemen a két éves filozófiai tanfolyamot. Később a Börzsönybe költözik a Perczel családdal. Ebben az időszakban magánúton végezte el az egyetem jogi szakát. 1816 és 1825 között több lírai verset írt.

1821-22 kezdődött az a tiszta és reménytelen szerelem, mely Perczel Adél (Etelka) iránt lobbant fel. Áthidalhatatlan volt közöttük a társadalmi különbség. 1822-ben Görbőre ment Csehfalvy Ferenchez joggyakorlatra. Ügyvédi pályára készült. Itt került kapcsolatba a nemesi vármegyék Habsburg-ellenes mozgalmakkal.

1820 december 20-án letette az ügyvédi vizsgát.

1825 augusztusában a Zalán futása című művének nagy sikere lett és ez arra az elhatározásra juttatta, hogy az irodalomból éljen. 1827 a szegénység ideje lett, de barátai segítségére siettek és megszerezték neki a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat és szépirodalmi melléklapja, a Koszorú, szerkesztői állását.

Irodalmi szerepét politikai nézetek is kezdték gyarapítani.

Az 1832-36-os országgyűlés felosztatása alkalmából írta a Szózatot. Az alig húsz éves Csajághy Laura iránt gyúlt fel benne a szerelem lángja. Később feleségül is vette. A ‘40-es évek végétől már kevesebbet írt. Elveiben elfogadta a vértelen márciusi forradalom vívmányait. A világosi katasztrófa testileg-lelkileg összetörte.

Életének utolsó öt éve lassú haldoklás volt.
Kiemelkedő műve a Vén czigány. Betegsége 1853 őszére komolyabbra fordult, és 1855 november 19-én meghalt.