10. tétel: Radnóti utolsó költeményei

Radnóti Miklós (1909-1944) költő, műfordító, a magyar antifasiszta líra kiemelkedő művelője. 1909. május 5-én született Budapesten, polgári család gyermekeként. Anyját és ikertestvérét születésekor, apját pedig tizenkét évesen vesztette el. Ezt követően gazdag anyai nagybátyja nevelte. 1926-Ban ismerte meg Gyarmati Fannit, akivel 1935-ben össze is házasodtak. Az elemit és a középiskolát Budapesten végezte, majd a csehszlovákiai Liberecben textiltechnikai főiskolán tanult. 1930-ban beiratkozott a szegedi egyetem magyar-francia szakára. A haladó baloldali mozgalmakkal már az 1920-as évek végén kapcsolatba került. Bekapcsolódott a szegedi fiatalok falukutató munkájába, s kapcsolatban volt az illegális kommunista pártszervezettel is. Később ledoktorált, disszertációja Kaffka Margit művészi fejlődése címmel jelent meg. Ekkor írásaiból, fordításaiból, tanításból élt. 1937-ben irodalmi munkásságának elismeréseként Baumgarten-díjat kapott. Párizsi útjain a modern irodalommal és művészettel ismerkedett meg. Figyelte a spanyol szabadságharc eseményeit, részt vett az FKP mellette szervezett akciójában is. A magyarországi fasizmus térhódítása azonban egyre nehezebbé tette életét. 1940-től kezdve kisebb megszakításokkal munkaszolgálatos volt. 1944-ben a szerbiai Borba hurcolták, majd a menekülő hitleristák kegyetlen erőltetett menetben vitték Németország felé. Az agyongyötört költőt a győri Abda határában, valószínűleg 1944. november 9-én agyonlőtték. Amikor holttestét exhumálták, viharkabátja zsebében találták meg az utolsó, halála előtt írt verseit tartalmazó füzetet (Bori notesz).Kötetei:

•      Pogány köszöntő (1930)

•      Újmódi pásztorok éneke (1931)

•      Lábadozó szél (1933)

•      Újhold (1935)

•      Járkálj csak, halálraítélt! (1936)

•      Meredek út (1938)

•      Tajtékos ég (1946) posztumusz

Utolsó versei

A munkatábor foglyai állandóan a kétségbeesés és a remény végletei között hányódtak. Ez a lelkiállapot jelenik meg az Erőltetett menetben is (1944. szeptember 15.). Maga a forma, a szünettel kettétört sorok tartalmi mondanivalót hordoznak: az el-elbukó, összeeső, majd feltápászkodó foglyok vánszorgását érzékeltetik.

ERŐLTETETT MENET

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked, s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet, de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel, s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer, s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán, hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál. Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok fölött régóta már csak      a perzselt szél forog, hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka. Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon; ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen, és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, - de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek! Bor, 1944. szeptember 15.

A költemény drámai feszültségű párbeszéd, belső vita: a költő két énje kerül egymással szembe. Az egyik én még reménykedik, a másik inkább ott maradna az árok szélén, s várná a szenvedésektől megváltó halált.

A vers négy mondatból áll. Az elsőben a józan, keserű bölcsesség, a kiábrándult pesszimizmus szólal meg: értelmetlen dolog továbbra is ragaszkodni az élethez, az összeesés után újra vonszolni a vándorló fájdalmat. Ehhez a biztatást a hazaváró asszony és egy bölcsebb, szép halál illúziója adja.

A második szerkezeti egységben (mondatban) a végletes kétségbeesés szétzúzza a reménykedés érveit: a vers szétbombázott otthonokat láttat, mindent átszövő félelmet, védtelenséget, kiszolgáltatottságot érzékeltet: nincs már hova hazatérni. A harmadik mondat a vers érzelmi-hangulati fordulópontja: a nyers, durva realitást az álmokat szövő ábrándozás váltja fel. Az egyes szám első személyében megszólaló énben felébred az irreális remény, s a feltételes mellékmondatok tétova bizonytalanságába zuhanó részképekből áll össze a béke, a vágyott otthon vonzó idillje. A hazatérés ábrándja impresszionista képsort teremt, s a lelassult idő nyugalmában békésen szemlélődik a képzelet. Felidézi a nyár végi, őszi kertet, a szilvalekvárfőzés családias hangulatát, a szerető hitves törékeny alakját, a pihentető csöndet. Az igék mozdulatlanságot vagy alig észlelhető mozgást érzékeltetnek, s a festői és zenei elemek (szinesztéziák, alliterációk, megszemélyesítések) teszik kifejezővé a szöveget. Az ész persze tudja, hogy mindez nem létezik már, csupán az önámító fantázia vágyálmaiban született újjá. A harmadik mondat logikailag nem zárul le: a mellékmondatok mellől hiányzik a befejező főmondat.

A negyedik, záró egy felkiáltásszerű kérdő mondat jelzi a csüggedésen végül is diadalmaskodó elszántságot. A kétségbeesett, ésszerűtlen remény most a telihold épségébe kapaszkodik: mindent mégsem rombolt szét a háború. Az utolsó sor már a túlélés határozott szándékát sugározza, s a pesszimista én azonosul a reménykedő „bolonddal”.

Razglednicák

A Razglednicák (’képeslapok’) a költő Golgotájának egyes állomásait örökítették meg. Ezek a művek már szenvtelen szembenézések az elkerülhetetlen halállal és hűvös híradások a barbár embertelenségről. A címszó délszláv eredetű, magyarul levelezőlapot jelent. Ez esetben ez az eszköze a költő tömörítésnek, a tárgyilagosságnak.

RAZGLEDNICÁK

1 Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull; torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zürzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár. 1944. augusztus 30. A hegyek közt 2 Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj. Cservenka, 1944. október 6. 3 Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál. Mohács, 1944. október 24. 4 Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. - Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen. Szentkirályszabadja, 1944. október 31.

Az Első Razglednica még 1944. augusztus 30-án született útban a bori központi tábor felé. A páros rímű, nyolcsoros vers első fele a front közeledéséből fakadó riadalmat, a fejvesztett menekülés zűrzavarát festi le. A már-már kozmikus méretűvé nőtt általános pánikot egy szürrealista kép fejezi ki a leghatásosabban. Az utolsó négy sor a mozgó zűrzavarral a hitvesi szerelem fénylő szépségét, mozdulatlan örökkévalóságát állítja szembe. A hasonlatban az angyal (őrangyal) valószínűleg a veszélyektől óvó természet feletti erő s az emberi jóság megtestesítője, a temetkező bogár pedig a dermedt tehetetlenség képe (lehet). Az ágyúk okozta hangzavart a második részben a néma szemlélődés csöndje váltja fel.

A Második Razglednica (1944. október 6) is a háború fenyegető közelségét villantja fel, de az eseményeket nemigen értő pórok riadtságát itt a még érintetlen béke bukolikus képe ellensúlyozza. A félrímek pontosak, hibátlanok, mint az előző vers sorvégi összecsengései. Az első két razglednica szimmetrikusan szerkesztett alkotás.

A Harmadik Razglednica a legművészibb s egyben a legmegrendítőbb (1944. október 24.). A létezés már vegetálásnak is alig nevezhető: ember és állat egyaránt szenved, agonizál, az emberek már csak a biológiai lét elemei, az állatok alá süllyednek. Mindenki tehetetlen sorsával szemben, ami csak a halál lehet. A munkaszolgálatos század sem emberek csoportja. Az alliterációk a borzalom érzetét fokozzák. A forma fegyelme, harmóniája ebben a versben már megtörik. Az első két sor rímtelen marad, annál erősebb nyomatékot kap a gondolatilag is összekapcsolható rímpár: „vad csomókban áll / a förtelmes halál”. Az embertelen iszonyat a költemény tárgya, a költészet hatalma azonban ezt is a szépség szférájába emeli. Az utolsó sor maga a poétikai megformáltságával - pontosan kimért hangsúlyos ritmusával, hármas alliterációjával, a magas és a mély magánhangzók szavankénti következetes váltakozásával, az alany és az állítmány fogalmi tartalmának újszerű összekapcsolásával - a gondolati tartalom borzalma ellenére is szép, képes esztétikai élményt nyújt.

Az utolsó, a Negyedik Razglednica (1944. október 31.) arról a halálnemről, a tarkólövésről szól, amely nemsokára a költővel is végzett. A közvetlen élmény is szerepet játszott a vers megszületésében: barátja, Lorsi Miklós hegedűművész halála, akit október 6-án ölt meg egy német katona. A hegedű elpattant húrja a második, a végzetes golyóra utal. A véget, a teljes reménytelenséget sugallják a kemény, rövid mondatok s a kegyetlenség német szavai. A versben megszólaló lírai én (a költő) barátja helyzetébe éli bele magát. A harmadik sor pontos, önáltatás nélküli magállapításaiból következik, hogy nincs értele már az árok széléről való fölkelésnek. Az ismert közmondás – a türelem rózsát terem - keserű, ironikus megváltoztatása, visszájára fordítása mindenfajta logika, ősi igazság tagadását, reménytelenségét rejti magában. Az utolsó sor kijelentése már a halál végtelen csöndjére vonatkozik. A meghalás tragikumát közvetíti a jambikus lejtést lassító spondeusok igen nagy száma s az alig-alig hallható verszene. Így ért véget a költő passiójának utolsó stációja. A borzalmak miatt a vers szerkezete fellazul, szaggatottá, tömörré válik, öt sorra hét gondolatjel jut. A gondolatjelekbe tömörül az elmondhatatlan fájdalom.

A körülmények csak némi haladékot adnak a költőnek, és ezt tudva saját halálát is belefesti a képbe.