20. tétel: Képes Géza költészete

Képes Géza költő, műfordító, irodalomtudós, tanár, a Magvető Könyvkiadó egyik megalapítója és igazgatója volt.(1909-1989)

1909. február 1-jén született Mátészalkán. „Szülőföldem. Mátészalka. Forrás utca 62. Az utca végén forrás táplálta kút – innen kapta nevét.” Képes Géza olthatatlan nosztalgiával emlékezik szülőföldjére. Emlékei elkísérték a férfikorba is. Első verseitől kezdve újra meg újra számot vetett emlékeivel: verset írt a szülőföldjéről, munkába induló bátyjáról, szüleiről, s hazatérve nemcsak a táj változó arcát igyekezett rögzíteni, hanem a nosztalgiát is. Szép példa erre az Este Mátészalkán c. verse.

Este Mátészalkán

Macskatalpon kúszik felém az alkony,

egérlyukakba surrannak a fények.

Lányosan lép mellém egy nyurga nyárfa

s remegő hangon bíztat, hogy ne féljek.

A cigánysoron feljajdul egy árva

hegedű, fojtottan dunnyog a húr,

aztán, az egyre sürvedő homályba

e nyügösködő hang is beleful.

Csönd-subában pislákol egy tanya,

fölötte ég már egy csillag-pár fénye.

Dorombolás, a béke dallama…

Társtalanul tekintek fázva-félve

a macska-alkony zöld csillagszemébe.

Apja kovácsmester volt. Vallomása szerint: "Mátészalkán születtem, édesapám kovács volt; úgy él bennem máig, mint egy hősi alak. Természetesen mondhatják erre: minden fiú mítoszt csinál az apjából. Édesapámból nem kellett mítoszt csinálni; egyszerű vonások ezek, amelyekből megépül az ő alakja. Több verset írtam róla, végül, azt hiszem sikerült egyet-kettőt írnom, amiben az igazi alakját meg tudtam rajzolni. Édesanyámat sokkal nehezebb volt, azt hiszem egyetlen versem sikerült, amiben őt írtam meg. Levél anyámhoz címmel. Többször megkérdezték tőlem, hogy fogadták verseimet otthon. Az öreg kovács című verset édesapám hallgathatta rádión, sokan gratuláltak neki rokonok, barátok, ismerősök, nagyon meghatotta ez a vers. Édesanyám a Levél anyámhoz című verset az éjjeliszekrényén tartotta – nekem erről soha nem szólt, de mondták –, és mindig elolvasta lefekvés előtt." – emlékezett vissza a szülői házra a költő. Apjáról megemlíti, hogy erejéről legendák járták a falut, anyja viszont érzékeny lélek volt, bizonyára ez is közrejátszott Képes Géza hamar megmutatkozó költői tehetségében. Szüleinek Az öreg kovács és a Levél anyámnak c. versekben állít örök emléket.

Az öreg kovács Az öreg kovács ül egy kőlapon, hunyorogva ül az őszi napon; barna keze mint száraz ág pihen, légy mászik ujján, s nem hessenti el. Mögötte szunnyad a kormos műhely: mint kihalt vulkán dermedten fülel. Vasrudak csüngnek, mint a jégcsapok, zúzott szemmel néznek az ablakok. A munkapadon pókháló feszül, a nagykalapács féloldalra dűl, a satu szája eltátva maradt, az üllő eltünődik hallgatag. Pedig mi volt itt félszázadon át! A szikrazápor sisteregve szállt. Izzott a kohó, nagy láng lobogott, kisinas rángatta a fújtatót. Milyen tánc volt itt, mily nagy vigalom! Két pöröly táncolt, s a fény a falon. Üllő bongott, kalapács zuhogott, belerengtek falak és ablakok. Kifolyt a füst a műhely ablakán, szaporázta a ritmust az apám. Az udvaron szilaj ló dobogott, szél vitte az égett pata-szagot. Hány ekevasat edzett, élezett? Hány lovat patkolt – ki mondhatja meg? Akinek megvsalta a szekerét, az unokája se nyúzhatta szét. Most csak ül, elcsigázva, roskatag. Izmaiból az erő kiszakadt. Egykedvűen bámulja az eget, egyszerre látja: vendég közeleg. Ősz férfi baktat az udvaron át, kantárszáron vezeti pejlovát – Eltörli bajszát az öreg kovács, lassan feláll, fogadja a komát. „Bevasalnád ezt a lovat, Gyulám??” -          Be én – feleli s felnevet az apám. „Rúg, mint az ördög, - nem vállalja más.” Tudom – válaszol az öreg kovács. Megáll keményen, fénylik a szeme – szenet keresgél, indul befele. Pár pillanat, máris tüzet rakott, dudorászva húzza a fújtatót. Termete megnőtt, arca kisimult, lehullt róla az ólomsúly, a múlt: Patkót kalapál, még tán szaporábban, mint valamikor húszéves korában.

Levél anyámnak Valahányszor írok neked, Anyám mindig gyerekkoromra gondolok: korán elhagytam az otthont, egymástól elszakadtunk. Tizennégy éves lehettem akkor – a kamaszkor zűrzavarába merülve nyakig. Zárkózott, türelmetlen, az élettel elégedetlen voltam, s te azt hitted, mindez neked szól Egy barátomnak keserűen panaszoltad: „Nincs már nekem fiam.”” Pedig én a te fiad voltam s mindvégig az maradtam büszke voltam rá hogy ilyen anyám van. A te nyelvedet beszéltem, testem tartása tied volt egészen, s a világot a te szemeddel néztem. (Mint kisgyerekek meghatódva csendben figyeltünk dalodra én azt szerettem leginkább ha vasaltál ilyenkor mindig ezt énekelted: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”) Mikor hazulról elkerültem idegeid piros hálója megfeszült: felfogott: vergődő hal-gondolatokat, szunyogokat és madarakat. Egyszer megálmodtad, hogy eltört a karórám, mit keresetemből vettem – Leveleim ha mentek, üresen mentek: te töltötted ki őket eleven szinekkel… Mit írjak neked, Anyám most, hogy lelkem befagyott csapjai kinyílnak? Búcsuznak az élők s a holtak még életükben szétosztják magukat mint kenyeret s a fiak és unokák tekintetében és mozdulatában élnek örökre tovább.

 Mátészalkán végezte az elemi iskolát, majd kijárta a négy polgárit, amikor életében döntő fordulat következett be. "Én négy polgárit végeztem Mátészalkán, más iskola nem volt, és ezt végezték el a gyerekek, utána mesterséget választottak. Kitűnő eredménnyel végeztem, s hadd tegyem hozzá, ott már fölfedeztek, mint költőt, 13 éves koromban. Természetesen a sorsom az lett volna, hogy inasnak megyek, méghozzá az édesapám keze alá inasnak, hiszen Gyula bátyám is az édesapám keze alatt tanult ki kovácsnak. De volt Mátészalkán egy református segédlelkész, akinek a nevét hálával említem meg, Filep Gusztávnak hívták, aki elhatározta, hogy belőlem nem inas lesz, hanem Sárospatakra kell kerülnöm, gimnáziumba.” Filep Gusztáv mátészalkai segédlelkész bejuttatta a sárospataki kollégiumba úgy, hogy négy hét alatt megtanította neki négy év latin anyagát. Ifjúkori vad, kalandos emlékeiről szól a Szülöföldemen c. műve.

Szülőföldemen Amikor én kamasz voltam, még a nap is máskép sütött: bámult a táj elomoltan, bénán, mint a guta-ütött. A nap hátunk barna bőrét vékony tűkkel szúrta-marta; vízért sírt a reszkető rét, szikrázott a szittyó partja, hová békát nyúzni jártunk s vadkacsáért lesben álltunk. Füstölt kínjában a Kraszna, s mint sós partján Afrikának: megnőtt a sás tíz araszra, éles kardja pengve támadt a döngő bogár-rajokra s nyeste őket, kaszabolta.

Aszott gazban, szürke sziken úgy nyüzsögtünk, mint a vadak, s hogyha ősz jött s egyszeriben medréből kitört a patak: trágyafoltos ól-ajtókra kaptunk fel mint tutajokra s vitt bennünket a zajló hab, a zavaros hullám sodra. Vad volt még a vidék arca s vadak voltunk mi is rajta. Megtört, keszeg tanítónkat úgy hallgattuk, oly mogorván, mintha bolond missziós pap ágált volna ott az órán, aki óceánra szállott, áttört erdőn, lápn szirten, hogy egy bennszülött világot: minket is megszelídítsen. Pergett a mag, szikbe, sárba – alig szökkent egy is szárba.

A gimnáziumot Sárospatakon végezte. Rövid időn belül kivívta magának a legjobb latinos és görög helyét, mely nyelvi tehetségének első bizonyítéka volt. A kollégiumban már 16 évesen már latinul verselt, a tanárok és a diáktársai költőként ismerték. Első versét gimnazista korában közölte Karácsony Sándor ifjúsági lapjában, az Erőben. Első verseskötete 1933-ban jelent meg Márványba véslek címmel..

 A Pázmány Péter Tudományegyetemen magyar-német szakon szerzett diplomát, az Eötvös Kollégium tagjaként.

1933 és 1940 között Sárospatakon tanított, és ott az Angol Intézetben nevelőtanár is volt.

 1936-ban járt először Finnországban, ahol 1942-ben finnül tartott előadást a kortárs magyar irodalomról.

1940-től a Honvédelmi Minisztériumban fordító lett, majd bekapcsolódott az ellenállásba.

 1945-től a Magyar Rádió osztályvezetője, nevéhez fűződik a Falurádió és a Gyermekrádió című műsorok elindítása.

Mongóliai útja során mongol nyelven tárgyalt a helyi politikusokkal.

1954-ben megszervezte a Magvető Könyvkiadót.

1955-től a forradalom leveréséig az Írószövetség titkára, a magyar Pen Klub főtitkára volt.

 1956 november 3-án a Nemzetközi Pen Klubbon keresztül segélykiáltással fordult a világ íróihoz, hogy akadályozzák meg a magyar szabadság eltiprását.

A forradalmi eseményekről egy sokat idézett versében, a Tankparádé –ban ír.

Tank-parádé Ezt hallod éjszaka is, ezt hallod egész nap: zúgnak, dübörögnek a tankok, előre szegzett ágyúkkal, kétoldalt szegzett géppuskákkal vonulnak, vonulnak - Megsüketítnek bennünket, kirázzak agyunkat, de ez a szakadatlan szörnyű zúgás nem rémít, legfeljebb felbőszít vagy untat. Tank parádé - mondják keserűen a járókelők - még szerencse, hogy nem tengerparton élünk, különben flotta-parádéban lenne részünk... “Fasiszta felkelés”...”Ellenforradalom” - ezt dadogja az árnyékkormány s a megszálló hatalom, De a mi fülünkbe ezt a szót dübörgik a tankok: Forradalom

Felkelt ez a nép, mert élni akart: letépte szeméről a kötést, szívéről a jégbilincset s leverte lábáról a béklyót, mit ráraktak a gyarmatosítók, hogy legelésszen békén, míg ők elisszák a tejét s lenyírják a gyapját... A hernyótalpak fővárosunk kövezetét kiharapják, de a lakosság, a nép nem lát semmi rémületest a mozgó acélfalakban, ágyúkban, gépfegyverekben - Vonulnak a tankok, reszketnek a házak, de az emberek nem.

Az „események” után nem sokkal elbocsátották a Magvető kiadótól.

1957-ben a forradalomban való tevékenysége miatt elbocsátották állásából, és ezután nyugdíjazásáig az MTA irodalomtudományi Intézetének munkatársa lett.

Baumgarten-díjat kapott 1943-ban és 1949-ben.

József Attila-díjas (1950, 1952, 1956, 1974).

1977-ben a Helsinki Egyetem díszdoktorává avatja. A nyugati nyelvek és az összes finnugor nyelv mellett fordított többek között újgörög, orosz, bolgár, arab, perzsa, japán, ótörök, izlandi nyelvekből is.

Amiben Képes Géza egyedülálló volt a magyar fordításirodalomban, hogy mindig eredetiből fordított magyarra. Tanulmányai, esszéi amelyek igaz, hogy csak egy kötet anyagát teszik ki „Az idő körvonalai” mégis jelentősek. Ahogy a költő fogalmazott: „Tanulmányaim nem melléktermékek, hanem hosszú évek kutatásainak és költői tapasztalataimnak lecsapódásai…”

Ezek a magyar ősköltészet nyomairól, a naiv eposzról, verstani problémákról a műfordítás elméletei kérdéseiről szólnak. Ősköltészetünkről szóló tanulmányában megkísérelte a honfoglalás korának és az ezt megelőző századok költői nyomainak felkutatását. Erről László Gyula így írt: „…s az ő fejtegetései idézik meg ősköltészetünk világát legsugallóbban.”

Több mint negyven önálló kötete jelent meg - versek, fordítások, tanulmányok. 1989 augusztus 19.-én halt meg.

Költészetére jellemző a műgond. Verseiben hatalmas művelődéstörténeti tudás halmozódott fel, de megszületésükben az indulat, a spontaneitás nagy szerepet kapott. Képes költői hangpróbái között akad népdal- és népballada-kísérlet, szimbolista szemléletű, majd az antik költők stílusát követő vers. A háború utáni lírájában a közéleti érdeklődése is megszólalt, olykor szatirikus hangon is. (Vajúdó világ. 1954). A 60-as években érdeklődése történetfilozófiaivá alakult át (A mindenség énekei, 1961). Költészetét személyes vallomások, feleségének írt szerelmi himnuszok teszik teljessé. Személyisége és költői önkifejezése közt nem volt ellentmondás, műfordítóként a hódítók közé tartozott, aki ismeretlen költői területeket: alkotásokat és életműveket térképezett föl a magyar szellemi élet javára. Egy kendőzetlenül nyílt egyéniség, az alakoskodásra alkalmatlan erkölcs párját ritkító példáját hagyta ránk örökül.

A költő bár korán elkerült szülőföldjéről, szíve mélyén mátészalkai maradt. Erről így vallott egy beszélgetés során: „Az elszármazott fiú is számon tartja azt a közösséget, amelyből kiszakadt”.

Szülőföldjéről írt versei, a városnak adományozott éremgyűjteménye, a tanulókkal fennálló személyes kapcsolata mind Mátészalka szeretetét és tiszteletét tükrözte. Ez az érzés kölcsönös volt, hiszen a város 1984-ben díszpolgárrá avatta őt. Ma Mátészalka könyvtárán kívül egy iskola is az  ő nevét viseli.