11. tétel: Juhász Gyula költészete főbb versei tükrében

ÉLETE

(1883-1937):

Szegeden született. Apja postatiszt volt, s korán meghalt. Érettségi után először papnövendéknek ment, de fél év múlva ott hagyta a rendházat, s a budapesti egyetem bölcsészkarán folytatta tanulmányait. Itt kötött barátságot Babitscsal és Kosztolányival. Magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett, de nagy csalódására vidékre került tanárnak. 1908-ban Nagyváradra kerül. Juhász itt értő társakra talál, sőt vezetőjükké válik, a Holnap című antológiával, vihart kavaró fiatalok egyike. Itt ismerte meg a váradi színház színésznőjét, Sárvári Annát, aki alig méltányolta a félszeg, zárkózott költő óvatos közeledését. Betegségét, idegbaját egyre súlyosbította a tanári munka robotja és a száműzöttség érzése. A forradalmak évei (1918-19) kiragadták súlyos lelki depressziójából, s hihetetlen tevékeny közéleti és publicisztikai szerepet töltött be szülővárosa életében. A Tanácsköztársaság idején elvállalta a szegedi színház vezetését. Szembefordult az ellenforradalommal, ezért megbélyegzett, üldözött lett, tanári nyugdíját is megvonták. Felkarolta József Attila költői indulását. A magány, az elszigeteltség fokozta idegbaját, 1937-ben - többszöri öngyilkossági kísérlet után - veronállal megmérgezte magát.

KÖTETEI:

1907: Juhász Gyula versei 1915: Új versek 1918: Késő szüret 1919: Ez az én vérem 1920: Nefelejcs 1924: Testamentom 1929: Hárfa (verses) és Holmi (prózai) 1935: Fiatalok, még itt vagyok

KÖLTÉSZETE:

Ideggyengesége, száműzetése, viszonzatlan szerelme miatt magányos, boldogtalan. Lírája: hangulatlíra, szomorúság, zeneiség jellemzi. Kevesebb húron játszott, mint nemzedéktársai, mégis jellegzetes hangulatlírát teremtett. Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, elsősorban impresszionista volt.  Versei rövidek, zárt kompozíciójúak, az utolsó sor tartalmazza a mondanivalót. Témái: szépség, művészet (képzőművészeti alkotások), könyvélményei; történelmi, irodalmi alakok; magyar táj szépsége; szerelem (Anna-versek); szenvedők iránti szánalom. Juhász Gyula költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt, a az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Kedvenc műformája volt a szigorú szabályokhoz kötött szonett.

TÁJVERSEI:

Tiszai csönd (1910)

Hálót fon az est, a nagy, barna pók, Nem mozdulnak a tiszai hajók. Egyiken távol harmonika szól, Tücsök felel rá csöndben valahol. Az égi rónán ballag már a hold: Ezüstösek a tiszai hajók. Tüzeket raknak az égi tanyák, Hallgatják halkan a harmonikát. Magam a parton egymagam vagyok, Tiszai hajók, néma társatok! Ma nem üzennek hívó távolok, Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

·      A vers 1910 őszén A Hét c. lapban jelent megIhletője egy nyári nap lehetett, amelyet Váradtól távol, szülővárosában, Szegeden töltött a költő. ·      A hazatérés érzése jelenik meg a versben. A költő gyermekkori otthona közvetlenül a Tisza mellett volt. ·      A vers alaphangulatát az eseménytelenség mélabúja hatja át. ·      Szerkezetét nyugodt irányváltások határozzák meg. ·      Az első és a harmadik versszak a látvány leírása, a második és a negyedik versszakban pedig hanghatásokkal hat az olvasóra. ·      Minden sorában jelen van a mozdulatlanság, a megnyugvás. ·      Az utolsó két versszakban megjelenik a lírai én ·      A mű végén tesz említést a hívó távolról (Nagyvárad) ·      Párhuzamot von a kikötött hajók és a lírai én magányossága között. ·      Míg a vers hajó toposza Adynál a nyugtalanságot és az utazást jelképezi, addig Juhász Gyulánál a mozdulatlanságot, a megfeneklett sorsot.  (toposz = irodalmi vándortéma, vagy gyakran visszatérő motívum, mely újból és újból azonos (hasonló) értelemben jelenik meg a legkülönbözőbb korokban, legkülönbözőbb szerzők műveiben.)

Tápai lagzi (1923)

Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang, Beléjekondul a repedt harang, Kutyák vonítanak a holdra fel, A túlsó parton varjúraj felel. Brummog a bőgő, asszony lett a lány, Az élet itt nem móka s nem talány, A bort megisszák, asszonyt megverik És izzadnak reggeltől estelig. De télen, télen a világ megáll És végtelen nagy esték csöndje vár, Az ember medve, alszik és morog. Benn emberek és künn komondorok. Brummog a bőgő, elhervad a hold, Fenékig issza a vőfély a bort, Már szürkül lassan a ködös határ, És a határban a Halál kaszál...

·      Itt is felfedezhető egy Ady-párhuzam: a Halál tulajdonnévvé válik és szimbolikussá növekszik. ·      A falut a korabeli művek romantikus ábrázolása helyett realista vonásokkal jellemzi. ·      A vidék elmaradottságát igyekszik kiemelni. ·      Szerinte érvényesülni csak a nagyvárosokban lehet, a falun csak elkallódnak az értékes emberek. ·      A verset széppé teszi a nehezen leírhetó zeneisége. ·      Az alliteráció mellett a gondolatritmus erősíti fel a verszenét, a mondatok szerkezete azonos ·      A hangutánzó szavak (brummog, kondul, vonít) is erősítik a verszenét. ·      Az állati hangok (kutyavonítás, varjúkárogás) azt hangsúlyozzák, hogy az itteni emberek szinte állatias életet élnek (dolgoznak, verik az asszonyt és alszanak, ebből áll az életük) ·      A vers végén a táj belső látomássá alakul. ·      A Halál megjelenítésével új értelmet nyernek a korábbi motívumok (varjak, harangszó), és így a vers már az elmúlásra is utal.

SZERELMI KÖLTÉSZETE:

Juhász Gyula szerelmi költészetének alapja a költő Sárvári Annához fűződő gyengéd érzelmei voltak. Anna, vagy ahogyan mindenki hívta: Nusi Nagyvárad egyik 9ismert színésznője volt. Juhász egyetlen egyszer találkozott vele személyesen, egy színdarab próbáján, talán ezért is érthető, hogy Anna később úgy nyilatkozott: nem érzi, hogy bármi köze is lenne a versekhez. A 20-25 Anna-versről elmondható, hogy a költő az idealizálás eszközével helyezi végtelen távolságra a számára a valóságban is elérhetetlen nőt.

Milyen volt… (1912. jan)

Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár S e szőkeségben újra érzem őt. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsuzónál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Úgy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

·         A vers télen íródott – egyedül a tél nem jelenik meg emlékként a versben. ·         Összetartó eleme az ismétlés ·         A költő a természet képeit látva újabb és újabb képeket idéz fel a kedves elmosódott alakjáról. ·         Látványok leírásával kezd (Anna szeme, haja) ·         A harmadik versszakban képeket a hang váltja fel, itt egy finom szinesztéziát is elrejt a sorokban („meleg szava”) ·         Rezignált mélabú jellemzi a szöveget, de a lemondó bánatot mégis impresszionista ragyogás sugározza be.

Anna örök (1926)

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön, Amen

·         Egy későbbi szakaszban láthatjuk a költő szerelmét, ez az utolsó hozzá írt verse. ·         A versre szigorú műgond, zárt kompozíció jellemző. ·         Három idősíknak megfelelően (múlt-jelen-jövő) három hatsoros egységre tagolódik – mindegyik egy-egy hatsoros összetett mondat. ·         Az első hat sorban a múlt uralkodik. ·         A folyamatos enjambementek (sorátlépések) szétzilálják a verssort, ezzel feszültséget lopva a nyugodt, lemondó hangulatba. ·         A „Ma már…” kezdetű szakasz a jelenre vonatkozik. A lélek – legyűrve megrendülését – itt már nyugodtabb kijelentésekkel bizonygatja a múlt iránti közönyét. S mikor már hihetővé válik, hogy a kedves már nem jelent a költő számára semmit, akkor az egészet felborítja a „Ne hidd!” kétszeres tiltakozása. ·         Az utolsó egység végképp szertefoszlatja a látszólagos nyugalmat, s a múlt végleges diadalát, Anna örökkévalóságát, az emlékek feledhetetlenségét hirdeti. ·         A zárlat („Élsz és uralkodol örökkön, Amen” – vallásos hangulatot kölcsönöz a versnek.