14. tétel: Kertész Imre: Sorstalanság

Kertész Imre (Budapest, 1929. november 9. –) Nobel-díjas és Kossuth-díjas magyar író, műfordító. Önéletrajzi ihletésű, a holokausztról és az önkényuralomról szóló műveiért irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki (2002). Kertész Imre kapta meg első magyarként az irodalmi Nobel-díjat, „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.

Kertész Imre életrajza:
1929. nov. 9-én született Budapesten.
1944.ben Auschwitzba deportálták, majd Buchenwaldba.
1945-ben tért vissza Magyarországra, majd fizikai munkásként dolgozott.
1948-tól a Budapesti Világosság újságírója volt
1951-ben felmondtak neki.

1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító.

 Írói munkássága:

Írói munkásságának a lényege, hogy lehet e még egyenként élni és dolgozni egy olyan korszakban, melyben az emberek tejességgel alávetették magukat a hatalomnak. Könyveiben visszatér életének legfontosabb pontjához, Auschwitzhoz.
Első regénye az Auschwitzi és Buchenwaldi élményeire épülő Sorstalanság (1975). a regényt először visszautasították, és miután 1975-ben megjelent, a hivatalos kritika hallgatott róla. Ezt a tapasztalatot írta meg a 2000-ben megjelent A kudarc című regényében. Ezt a regényt egy tetralógia második részének tekinthető, melynek első része a Sorstalanság, a harmadik része pedig az 1996-ben napvilágot látott Kaddis (ima, amit a halott zsidókért mondanak). Elmondja kaddisát a gyerekért, akit nem hajlandó a világra nemzeni, egy olyan világra, megy megengedte a megengedhetetlent, Auschwitzot. Negyedik regénye a 2003-as Felszámolás.
További művei: Az angol lobogó (1991), Gályanapló (1992) stb.

Első regénye, a Sorstalanság, amit 13 évig írt, többévi várakozás és visszautasítások után jelenhetett csak meg 1975-ben. Sikert előbb külföldön aratott a mű, itthon csak a rendszerváltás után, de főként az irodalmi Nobel-díj átvételekor. A regény főhőse egy kamasz fiú, akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érleltek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. A regény tárgyszerű, már-már dokumentarista stílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését tette lehetővé. Nem önéletrajzi regény, hanem önéletrajzi formában írt regény. Főhőse a 15 éves Köves Gyuri, akit koncentrációs táborba visznek. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket, így semmit nem talál felháborítónak, természetellenesnek. A regénynek valójában ez a legnagyobb újszerűsége, hogy nem a felnőtt szemszögével tekinti a holokausztot, hanem egy gyermekéből. A regény stílusa is szokatlan, ironikus sőt néha már groteszk hangnemben írja le a szenvedéstörténetet. Szerkezetileg ami 9 fejezetből áll, melyet helyszínek szerint 3 részre oszthatunk:

 1973-ban készült el, de csak 1975-ben jelenhetett meg, s a korabeli kritika ekkor is elhallgatta. Nem önéletrajzi regény, hanem önéletrajzi formában írt regény. Főhőse a 15 éves Köves Gyuri, akit koncentrációs táborba visznek. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket, így semmit nem talál felháborítónak, természetellenesnek. A regénynek valójában ez a legnagyobb újszerűsége, hogy nem a felnőtt szemszögével tekinti a holokausztot, hanem egy gyermekéből. A regény stílusa is szokatlan, ironikus sőt néha már groteszk hangnemben írja le a szenvedéstörténetet. Szerkezetileg ami 9 fejezetből áll, melyet helyszínek szerint 3 részre oszthatunk:

I.1-3. fejezet: Budapest
Az első egységre a naplószerű, elbeszélőmód jellemző. S az ábrázolás különböző szintjei: konkrét látványok, precíz rögzítés, az elhangzó mondatok függőbeszédben való kifejezése, az elbeszélőben lejátszódó lelki folyamatok leírása. Az apa búcsúztatásakor a szereplők nem tudják hogyan viselkedjenek(nevetségesek). Köves ezt aprólékosan leírja, mely ironikusan hat.

II.4-8. fejezet: vasúton, koncentrációs táborokban
Változik a látókör és az időtávlat. A vonaton néhány napra, a koncentrációs táborok összevetésénél, pedig hosszabb időre tekint vissza. Az irónia megjelenik a leírt valóság elemekben és a rájuk jellemző kontrasztjában (távoli, takaros).

III.9. fejezet: Budapest
Az elbeszélés itt már rövidebb távot fut át és meghatározó szerepet kap a jelenetezés. Köves nyelvhasználata is filozofikusabb, értelmezőbb, felnőttesebb. Már nem csak a tényeket rögzíti, hanem értékel, kezd önálló véleményt kialakítani tapasztalatairól.

A regény története során a főhős magatartása, világlátása és erkölcsisége is formálódik. Világképe eleinte túlzottan leegyszerűsítve két pólusú: az eszmélkedésének elején még minden fordulatot természetesnek fogad el. Még a negyedik részben is a szerencse- balszerencse dimenzióban értékeli az eseményeket. Életbizalma még akkor sem hagyja cserben, amikor a rabruha kiosztásakor rászakad a valóság, de itt az iskolára visszaemlékezve már elkezdődik a meghasonlás folyamata. Okokat még mindig nem keres, csak jó rabként túl akarja élni a hétköznapokat. Csak a hetedik részben adja fel túlélési ösztöne.

A műfaji meghatározás nem egyértelmű, hiszen láger regény, nevelődési vagy tudat regény. Köves nevelődése negatív előjelű, hiszen nem emberileg fejlődik, csak egyre jobban igazodik a körülményekhez. A regény egyik leggyakrabban használt kulcsszava az, hogy: természetesen. Köves természetesnek fogadja el a fasiszta gépezetet és csodaként az emberiség gesztusait, a Buchenwaldi orvosok életmentő tetteit.

A főhős elvált szülők gyermeke, ezért sehova se tartozónak érzi magát már a láger előtt is. Idegen a zsidók között is, hiszen nem tud héberül. Zsidó a magyarok közt, nem zsidó a zsidók között. Ez az idegenség a regény végén is megjelenik. Itt már elutasítja az újságíró szemléletét, éppúgy, mint Fleischmann bácsiék világfelfogását. A regény végére egy tudatosan kereső önmeghatározó személyiség lett. Ezért értheti meg az olvasó a regény utolsó mondatait, ahol Gyuri azt mondja, hogy neki a koncentrációs táborok boldogságáról van mondanivalója.