Babitsot saját
testi szenvedésein kívül az emberiségre váró kínok is gyötörték. A gondolkodó
emberek előtt már a ‘30-as évek elején felrémlett egy új háború pusztításának
látomása. A kultúra s az emberiség féltésének morális aggálya fordította szembe
a jogtipró állammal, elsősorban a nacionalizmusra épülő militarizmusok
diktatúrájával.
A Jónás könyvét
súlyos operációja után a betegágyon vetette papírra, amikor némaságra ítélve
csak beszélgetőfüzeteivel tartotta kapcsolatát a külvilággal. A Nyugat 1938.
szeptemberi számában jelent meg első ízben (1938- Ausztria német megszállása).
A Jónás
könyvében profetikus verseit folytatja. A négyrészes elbeszélő költemény egyben
bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt
nagyszabású lírai önvallomás is. A költő kívülről szemléli önmagát, s
önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem állíthatjuk, hogy
mindenben azonosította önmagát műve főszereplőjével. A küldetéstudat emelkedett
pátosza mellett itt is jelen van az irónia, sőt a groteszk humor is.
A kezdetben
gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot,
menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. Egy békés szigetre
vágyott, ahol magány és békesség veszi körül, egy magányos erdő szélén akart
elrejtőzni.
Komikus és
szánalmas figura lenn a hajófenéken, meggyötörten és elcsigázva a tengeri
vihartól; groteszk alak, amint a cet gyomrának bűzös sötétjében üvölt és vonyít
az ő Istenéhez. Nevetségesnek, esetlennek mutatja be a költő Ninivében is. A
korábban félénk, félszeg Jónás most önmagát is túlkiabálva, kérlelhetetlenül,
kevélyen igyekszik teljesíteni küldetését, de szégyenben marad; az árusok
kinevetik; a mímesek terén az asszonyok kicsúfolják, bolondos csapattal kísérik
halbűzét szagolva; a királyi palotában meg egyenesen gúnyt űznek belőle: egy
cifra oszlop tetejébe teszik, hogy onnan jövendölje a végét a világnak.
A testi-lelki
gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive, a „megáradt
gonoszság” ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól,
mert aki életében hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan
menekül a megátkozott, bűnös városból a sivatagba, mert lelki szemei előtt
látta a város pusztulását.
Babits versének
története csaknem végig híven követi a bibliai elbeszélést, de olykor
naturalisztikus részletezéssel bővíti ki annak tömör, szófukar előadását (pl.:
a tengeri vihar szemléletes leírása). A két mű közötti legfontosabb eltérések:
a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddő
szavára. Maga a király rendeli el, hogy mindenki böjtöljön, öltsön zsákruhát és
tartson bűnbánatot. Ott érthető és logikus, hogy az Úr megkegyelmezett a
városnak és a megtért embereinek. A babitsi Jónás könyvében
gúny és közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, s ezért indokoltabbnak
tűnik Jónás keserű kifakadása az Úr ellen. A szörnyű látomás nem teljesedik be:
az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, s ebben a befejezésben ott rejlik valami
remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei (talán) túl fogják
élni a megáradt gonoszságot. Jogos ugyanis Jónás felháborodása az erkölcsi
romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság
végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb
igazságtalanságba és embertelenségbe. Jónásnak rá kell eszmélnie, hogy nem az
ítélkezés az ő kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és
barbárság ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver, s a
küzdelem esetleg komikus és eredménytelen. Egyébként a prófétai küldetés
teljesítése sem csak kudarccal végződött, hiszen a bűnbánatra intő feddő szavak
egyik-másik szívben kicsíráztak, „mint a jó mag ha termőföldre hullott”.
Babits kiemelkedő művének végső tanulsága: a
próféta nem menekülhet kötelessége elől, nem vonulhat magányos erdőszélre,
semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell:
„mert vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér…”
Többen úgy értelmezték ezeket a szállóigévé vált
sorokat s az egész Jónás könyvét, mintha a költő lelkiismeret-furdalása, egész
életművéért való bűnbánata szólalt volna meg benne. Aki ismeri Babits pályáját,
költészetét, az nagyon jól tudja, hogy egyáltalán nem vádolhatta magát „cinkos
némasággal”.
A költemény ironikus-komikus és patetikus
hangnemének kettőssége végig jelen van a műben. Szinte megszámlálhatatlan
azoknak a szavaknak, szókapcsolatoknak, mondatoknak a száma, melyek a nyelv
hétköznapi, nyersebb rétegéből valók, s ezek egyértelműen az irónia eszközei
(pl.: rühellé a prófétaságot, szakadós ruháját).
A stílus emeltebb, patetikus jellegét elsősorban
a nyelv bibliai ódonsága adja. Igen bőven találhatók a mai beszédben már nem
használatos, elavult múlt idejű igealakok, például: méne, elbocsátá, fölkele. A
-ván, -vén képzős határozói igenevek gyakori használata is az archaizálást
szolgálja.
1939-ben függesztette költeményéhez a jáJónás
imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítőbb, mint maga az egész
epikus remekmű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az
ima. Két nagy mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a nagybeteg
költő még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik, melyeket sorsának szétesése,
parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következő, egy
lélegzetvételnyi hatalmas versmondat (20 sor) mégis a bizakodást szólaltatja
meg. Áradásszerűen ömlenek a sorok – átlépve a gátakat, ritmikai egységek
határait.
Bátran és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A
közeli halál tudata is sürgeti, hogy most már nem rest, hogy szolgaként,
fáradhatatlanul kövesse az Isten parancsait, sugalmazását mindaddig, míg lehet,
„míg az égi és ninivei hatalmak engedik”, hogy beszéljen s meg ne haljon.
Babits
Mihály (1883-1941)
1883. november 26-án született Szekszárdon.
Apja Babits Mihály törvényszéki bíró, anyja Kelemen
Auróra.
Elemi és középiskolai tanulmányait - apja
munkahelyének változásait követve - szülővárosában, Pesten (1889-91) és Pécsett
(1891-93, 1893-tól a cisztercita gimnáziumban) végezte. 1901 szeptemberében
magyar-francia szakos tanárjelöltnek iratkozott be a budapesti bölcsészkarra;
második tárgyát hamarosan latinra cserélte. Négyesy László stílusgyakorlatain
barátságot kötött Kosztolányival és Juhász Gyulával.
1905-től kezdte
tizenhárom éven át tartó tanári pályáját. Tanított Baján, Szegeden, Fogarason,
Újpesten. 1908-ban rövid időre Olaszországba utazik (majd Fogarason tanít).
Versei jelentek meg az 1908-as nagyváradi Holnap antológiában.
1909. Legelső kötete
(Levelek Iris koszorújából)
1911. Herceg, hátha megjön a tél is! – kötet
Osvát meghívta a Nyugat szerzői
közé, s haláláig a folyóirat munkatársa – szerkesztő (1929-től), főszerkesztő,
tulajdonos - maradt.
Lefordította Dante
Isteni színjátékát (1913-23).
1916. A gólyakalifa – regény, Recitativ – kötet.
1920. Nyugtalanság völgye – kötet.
Részt vett a háborúellenes mozgalmakban, a polgári
forradalom idején tisztségeket vállalt a kulturális élet irányításában. 1919
márciusában egyetemi tanárrá nevezték ki. A tanácshatalom radikális
intézkedései miatt visszavonult a közszerepléstől. Az elszámoltatás éveiben,
1922-ig rendőri felügyelet alatt állt. 1921-ben feleségül vette Tanner Ilonát
(akinek írói neve Török Sophie).
1922. Timár Virgil fia – regény
1923. Kártyavár – regény
1925. Sziget és tenger - kötet
1927. Halálfiai – regény
1929. Az istenek halnak, az ember él – kötet
1929-től megindult a
Baumgarten-alapítvány tevékenysége, melynek irodalmi főkurátora (döntnöke)
lett. Ugyanebben az évben - Osvát halálát követően - levették a Nyugat címoldaláról
Ignotus nevét, s főszerkesztőként Babits és Móricz jegyezte a lapot. Babits
támadások kereszttüzébe került.
1933. Versenyt az esztendőkkel! – kötet
1934. Az európai irodalom története
1934-ben egy
rádióelőadás kapcsán figyeltek fel nehézlégzésére. Az orvosi diagnózis a
gégeszűkület okául daganatot állapított meg, a műtétet 1938-ban végezték el.
Babits Beszélgetőfüzeteivel, írásban
érintkezett környezetével. Az átmeneti javulást követően állapota
rosszabbodott.
1938. Jónás könyve
Még elutazott San
Remóba, hogy átvegye a Dante-fordításáért járó kitüntetést.
Hazatérte után, 1941.
augusztus 4-én Budapesten halt meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése